– Az a típusú színész, aki szereti visszanézni magát, mondjuk egy sajtóvetítés alkalmával?
– Igen, visszanézni magam mindig érdekes és egyben tanulságos. Van, amit másképp csinálna az ember, ugyanakkor sok mindennek megörül, szóval ez mindig vegyes érzés. Az is igaz, hogy mostanában kevesebbszer nézem vissza magam, mert egyre inkább tudom belül, hogy mi van kívül.
– Az önreflexió, az önismeret nagyon fontos egy színésznél. Ezek szerint jól áll ezzel?
– Alakulok, de az út mindig előttem áll, hiszen az ember egész életében tanul, és próbál fejlődni. Persze az is lehet, hogy azt, amit ő fejlődésnek érzékel, más mondjuk torzulásnak; én próbálok mindig a belső iránytűmre hallgatni.
Kell az önismeret a színészethez, kell az élethez, meg kell tanulni, hogyan tud létezni az ember ebben a világban. Én egy elég komplex életutat kaptam a sorstól a szakmámmal, igyekszem ennek minden pillanatát megélni és beépíteni.
– Szeleczki Rozália rendező úgy fogalmazott korábban, hogy ismeri mint színészt, tudja, hogyan dolgozik, mégis meg tudta lepni a forgatáson, tudott még hozzáadni, így még inkább összeállt az általa elképzelt karakter.
– Nagyon örülök, hogy ezt így élte meg. Korábban már dolgoztunk együtt a Mióta velem jár című rövidfilmjében és a Rozgonyinéban. Közben barátok is lettünk, szóval ez egy speciálisabb munkakapcsolat; az, hogy ez a kölcsönös inspiráció megmaradjon, nyilván több munkát igényel. Emiatt kicsit jobban izgultam. De az nagyon jó visszaigazolás volt – a hangmérnököknek meg pluszmunka –, hogy a legtöbb vicces jelenetnél felnevetett, egyszerűen nem bírta magában tartani. Ez azért különösen jóleső egy színésznek, mert míg a színházban egyből érkezik visszacsatolás a közönségtől, egy filmforgatásnál ez nincs meg. Jó volt látni, hogy Rozi szereti, amit csinálok.
– Mennyire jelentettek kihívást a cicával való dialógusok? Ült valaki önnel szemben, hogy könnyítsen a szituáción?
– A cicát nem zargattuk feleslegesen, de Patkós Marci (ő adta a cica hangját – a szerk.), amikor csak tudott, jött, és segített. Ő is nézte a képet, és segített Rozinak azzal, hogy előszinkronizálta a macskát, amikor pedig az én közelimet vettük, szintén segített. Természetesen sokat jelentett, hogy nem a levegővel, hanem egy kiváló színésszel játszhattam ilyenkor.
– A Cicaverzum nem él a romantikus komédiák klasszikus eszköztárával, műfajmegjelölésében is ott van az abszurd szó. Ez a fajta humor közelebb állhat egy magyar vagy kelet-közép-európai emberhez?
– Ennek a filmnek célja volt, hogy a romantikus vígjátékot kicsit kifordítva, annak egyfajta görbe tükröt tartva mutassa meg. Közben pedig próbál a szívre hatni, hiszen egy szerelmi történet áll a középpontban, remélhetőleg drukkolnak majd a nézők a főszereplőknek.
Nagyon szeretem, amikor egy rendező kísérletezik, mer eredeti lenni, ezért is vagyok lelkes az első pillanattól fogva a Cicaverzummal kapcsolatban. Remélem, hogy a film beváltja a hozzá fűzött reményeket, és nyitottak lesznek rá a nézők.
– Fáni összetett karakter, traumájának origója édesapja korai elvesztése, innen eredeztethető, hogy nehezen kapcsolódik a férfiakkal, és onnan is, hogy három erős női minta van jelen az életében. Melyek voltak az alapvetések a szerep megformálásakor?
– Szerintem Fánival bizonyos szempontból könnyű azonosulni, ugyanakkor egy komikus figura is olykor, akin akár nevetni is lehet. Másrészt amellett, hogy azon nevetünk, ami ismerős, szerintem sokan tudnak azonosulni azzal, hogy milyen, amikor a traumáinkat cipeljük, milyen az, amikor a traumáink megakadályoznak abban, hogy az emberi kapcsolataink előremutatóak legyenek vagy abban, hogy el tudjunk köteleződni valaki mellett rövidebb vagy hosszú távon. A szülőkkel való viszonyról, ennek különböző mintáiról is beszél a film, valamint arról, hogyan tudjuk ezeket a sémákat megugrani. Emellett érinti a bántalmazó viszony témáját is, rávilágít, hogy mennyire nehéz kilépni egy ilyen kapcsolatból.
