– Makovecz Imre egyik álma a Magyar Művészeti Akadémia (MMA), amelynek csaknem két évtizeden át az alapító elnöke is volt. Milyen érzés ennek az azóta köztestületté váló intézménynek az élén állni Makovecz Imre tanítványaként?
– Természetesen nagyon megtisztelő. Másrészről viszont mérhetetlenül felelősségteljes feladat. Bár másfél éve az elnökség tagja vagyok alelnökként, a nagy választóvonal az elnök és a többiek között húzódik a felelősségben, intézkedésben. De bízom benne, hogy ahogy eddig is, bármilyen nehéz feladatot adott a Teremtő, meg tudtam vele birkózni, ez is sikerül majd.

– Miért alakult úgy, hogy végül egyedüli jelölt maradt az elnöki posztra?
– Ha jól emlékszem, hét jelölt volt az elnöki tisztségre, de közülük négyen eleve nem vállalták, ketten pedig a közgyűlés előtt döntöttek a visszalépés mellett. Korábban a Magyar Építész Kamara alelnöke is úgy lettem, hogy huszonketten indultunk, de mire a közgyűlés elé került a kérdés, ott álltam egyedül.
– Csák János kulturális és innovációs miniszter a tisztújító közgyűlésen úgy fogalmazott: „aki nem tudja, hogy kicsoda, az nem tudja, hogy merre menjen”. Úgy vélem, ön pontosan tudja, hogy kicsoda, és hogy merre megy. Ez az attitűd határozza majd meg a művészeti akadémiát is?
– Ez valószínűleg tényleg így van. De hadd hozzak ide egy építészeti példát! Mielőtt leülök tervezni, rajzolni valamit, a fejemben forgatom, elgondolom, hogy mi készül, mi benne a fontos és a kevésbé fontos, mi a stratégia. Aztán leülök, előveszem a ceruzát – én ceruzával rajzolok a mai napig –, és ott fekszik előttem egy üres papír. Elkezdenek futni a vonalak, és egyáltalán nem biztos, hogy arra futnak, amerre én fejben gondoltam.
Olyan, mintha a kezem és a vonalak önálló életre kelnének, egymásba bogozódnak, egymásból kibontódnak, egymást követik, egymást inspirálják, és a végén ott állok, és azt mondom: „nem erre gondoltam, de nagyon jó ez így”. Az akadémia vezetését is valahogy így képzelem.
De tudom, hogy ki vagyok, ismerem a határaimat és a képességeimet, és csak reménykedem, hogy ami elém kerül, azt a társaimmal együtt meg tudom oldani. Segíteni kívánom őket azon az úton, hogy megtaláljuk a helyes válaszokat. Így működik az építész is: nekünk százakat és százakat kell magunk mellé állítani, hogy a mű megszülessen.