Nincs benne az ismertetőben, de az életrajzi szüzsét olyan ötletesen szerkesztette meg Zs. Vincze Zsuzsa, a forgatókönyvíró (mellesleg az előadás dramaturgja, jelmeztervezője és társrendező-koreográfusa), hogy a legkomolyabb Petőfi-rajongóknak sem lehet semmi kifogásuk. Felbukkan a történetben születésének kiskőrösi, kiskunsági világa, magyarokkal, szlovákokkal, szerethető, jókedvű, jólelkű emberekkel, iskolai évei mókás kedvű diáktársakkal, vándorszínész-nekibuzdulása, amely jelenetnél – ötletes megoldással, mintha valamiféle színdarab lenne, mese a mesében, megidézik a táncosok A helység kalapácsát, illetve annak egy részletét. Azután megjelennek szerelmei, futók és fontosak, szalmalángok és örökké égő tüzek, majd Pest-Budára érkezünk, szétnézhetünk a reformkori korzón, bepillanthatunk a Pilvaxba, ahol kibomlik ifjak és korosabbak hazafias lelkesedése, ahol fellobban forradalmunk tüze, és végül a tragikusan rövid befejezés, háború, helytállás, halál.
És akkor itt mindjárt elmondom, hogy mi az első, és bizonyára sokaknál megjelenő következménye a „tánc-szín-játék” megtekintésének. Nos, a lustábbak fellapozzák a lexikonokat, a leglustábbak a Wikipédiát, hogy utánanézzenek, pontosan hogyan is volt ezzel a Petőfivel. Mikor született, miért lett vándorszínész, miféle lányok azok, akik fel-felbukkantak életében és így tovább. A lelkiismeretesebbek, kíváncsibbak, érdeklődőbbek, no meg azok, akiket erősebben ragadott magával a darab, talán még azt is elhatározzák, hogy bekukkantanak valamelyik Petőfi-kiállításba. Mostanában akad bőven ilyesmi. Vagy megnéznek egy Petőfi-előadást. Ilyeneket is bemutatnak a bicentenárium kapcsán. Egyszóval a táncjáték szerintem erős motivációt teremt, mivel nagyon szerethető, nagyon emberközeli, nagyon érdekes Petőfi-képet rajzol elénk.
De van más következménye is annak, ha az ember végignézi a Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadását.
Zs. Vincze Zsuzsa olyan ötletességgel válogatta össze a darabban elhangzó verseket, Herczegh Péter, a Nemzeti Színház művésze pedig olyan őszinte játékkal adja elő azokat, hogy az embernek kedve támad a sokszor csak részletekben elhangzó költeményeket megkeresni, a kevésbé ismert verseket előbogarászni, és ha már kezébe vette a Petőfi-kötetet, a régen nem olvasott kedvenceket újraolvasni, a soha fel nem fedezett remekekre rácsodálkozni, egyszóval egy kicsit megfürödni Petőfi költészetében.
A jelenetek során ugyanis újra és újra elhangzik egy-egy odaillő részlet: a Falu végén kurta kocsma, A négyökrös szekér, persze az Anyám tyúkja, A helység kalapácsa, az Itt van az ősz, itt van újra, a Magyar vagyok, a Csatadal és sok más lenyűgöző költemény. Ötletes és nagyon szép megoldás, tisztelgés az alkotó előtt, a vers elevenségét hangsúlyozza, hogy Petőfi híres forradalmi szózata, a Nemzeti dal Tolcsvay László megzenésítésében hangzik el.
A végére hagytam a táncot, mint az ínyenc, aki a legjobb falatot a tányér szélére túrja, hogy majd az étkezés koronájaként húzza maga elé ismét.
A Magyar Nemzeti Táncegyüttes előadását a Kossuth-díjas Zsuráfszky Zoltán rendezte és koreografálta rendkívüli tehetséggel és a néptánc melletti végtelen elkötelezettséggel. Persze a táncosok ugyanilyen kvalitásokkal adták elő a történetté szőtt táncjátékot.
Láthattunk lassú és gyors csárdást, legényest, verbunkot, leánytáncot, alföldi szlovák táncot, koreografált színpadi jelenetet, de még reformkori páros táncot is, bizonyára valamilyen keringőváltozatot, és ha már reformkor, akkor a palotásnak is meg kellett jelennie a színpadon. Rendkívüli válogatás volt. A magyar néptánckultúra hatalmas szeletét mutatta be a darab, pontosan ott és pontosan úgy, ahogy azt a történet megkívánta.
Hadd tegyem hozzá: a néptánc különleges eleme a magyar táncműveltségnek. A néptáncokat ugyanis – hála a fél évszázados táncházmozgalomnak – sok ezren, sok tízezren ismerik, járják, vagy legalább is járták legény- vagy leánykorukban. Amikor tehát kidübörög a színre a Magyar Nemzeti Táncegyüttes pár tucatnyi táncosa, sok nézőben bukkan fel az élmény: de hiszen ezt én is tudom! Pont így jártuk a táncházban, az egyetemi klubban, az erdélyi rokonok esküvőjén… Persze mindenki tudja: nem pont így jártuk. Mi úgy jártuk, ahogy egy sánta elefánt botladozik a dzsungelben, ezek a fiúk és lányok viszont repülnek, pattannak, forognak, és magukkal sodornak táncban jártas és járatlan nézőt egyaránt.
És ezzel el is jutottam a harmadik következményhez. Kevesen lehetnek ugyanis, akik az élmény után nem hívják föl régi barátaikat, akikkel annak idején együtt tanulták a széki négyest: Te, Judit, te, Szilárd, Te, Ági, nem kellene elmennünk a hétvégén táncházba?
