– Hét év után decemberben jelenik meg az új albumuk, melynek dalait két lépcsőben jelentetik meg. November 10-én kijött egy három számot tartalmazó EP, december közepén pedig érkezik a tízszámos LP. Miért döntöttek e megjelenési forma mellett? Mennyire kell „trükközni” ezzel ma, amikor egy nap több ezer dal kerül fel a streamingfelületekre?
– A streaming világát éljük, az előadók, zenekarok egy-egy dallal jelentkeznek, és az utóbbi időben mi is ezt a formát választottuk, a Tóth Krisztina versein alapuló irodalmi lemezünket leszámítva. Olyan gyors ritmusú a világunk, jönnek-mennek az impressziók is, ezt el kell fogadnunk, és alkalmazkodnunk kell hozzá. A koncertezés után az őszi időszakban belekerültünk egy nagyon jó flow-ba, visszakerítettük a zenekart a régi, eredendő állapotába, hiszen ismét velünk dolgozik alkotóként Fodor Máriusz, szövegíróként Tariska Szabolcs. Minden gyorsan jött, pörgött, és nem is akartuk ezt leállítani, csak sodródni tovább. Jól tettük, mert általában sokat agyalunk egy-egy projekten, de ezt most szabadon és spontánul tudtuk kezelni. Egy konceptlemezről van szó, amelyen a dalok egy szép dramaturgiai szálra vannak felfűzve, s amelyeket vizuálisan is megtámogatunk videóklipek formájában. Szeretnénk, ha a lemez „kifutna” a január 20-i lemezbemutató koncertig, úgyhogy ilyen szempontból tudatosnak mondható ez a megjelentetési folyamat.
– Tariska Szabolcs kétségkívül az egyik legjobb kortárs dalszövegíró, átlagosnak egyáltalán nem mondható szövegekkel. Úgy fogalmazott, hogy intuitívan hatnak önre a szövegek. Egyből rá tud csatlakozni az ő gondolataira?
– Most az volt az érzésem, mintha ő csatlakozott volna rá az enyéimre. Nagy reveláció volt, hiszen a szövegekben a repülésről, és ennek képtelenségéről van szó, arról a kissé szürreális állapotról, ami nem hétköznapi, viszont az én hétköznapi énemben naponta benne van. Eszembe jutott egy tizenegy évvel ezelőtti interjú, amit a Petőfi rádió készített velem. Megkérdezték, hogy mi a kedvenc dalom: azt mondtam, hogy az Arcade Fire-tól a My Body Is a Cage. A barátnőmmel akkoriban pont arról beszélgettünk, milyen kár, hogy be vagyunk zárva ebbe a testbe és nem tudunk repülni. És most, ezen a lemezen, hasonló témákat veszünk elő.
– Mire utal, amikor azt mondja, hogy a szürrealitás a hétköznapi énjében is benne van?
– Zajlanak a dolgok a fejemben és a lelkemben, s ez abszolút rímel arra, ami ezekben a szövegekben megjelenik. Nagyon szeretek Tariska Szabolccsal dolgozni emiatt, másrészt azért, mert nem hajhássza a mai pop nyelvet. Nekem tetszik, hogy elemeltebben szólalnak meg a dalaink.
– A szövegeket többször átszűri magán? Azáltal, hogy többször elénekel egy dalt, újabb és újabb jelentésrétegeit fedezi fel?
– Előfordul, de az első impresszió mindig annyira erős, hogy már akkor el tudom helyezni magamban. Ugyanakkor az aktualitások is rá tudnak rakódni egy-egy szövegre.
– A szöveg vagy a zene van előbb?
– A hangulat. Hogy legyen egy atmoszféra, ami meg tud szólítani, meg tud pendíteni. Sokan mondják, hogy a Magashegyiben van egyfajta keserédesség, az ember nem tudja eldönteni, hogy a dalaink szomorúak, nyomasztóak-e vagy inkább vidámak, reményteliek. Én a gasztronómiában is ezt szeretem: ha valamibe teszek sót, abba teszek egy kis cukrot is. Nem lesz benne domináns a cukor, de ízletesebb lesz tőle az étel.
– „Szerettünk volna visszatérni a nyers folkdalokhoz, de az anyag spontán elkanyarodott egy összetettebb, színesebb világ felé” – fogalmaz Fűrész Gábor gitáros az új lemezről. Meséljen erről a folyamatról!
– Nem akartunk mindent cizellálni, kivesézni, agyoncsiszolni. Nem egy alapötletet szerettünk volna kibontani, hanem visszatérni ahhoz az értékes esszenciához, ami megvan bennünk. Azt szerettük volna, hogy csak a hangulat és az együtt hangja vigyen minket. Kicsit féltem tőle, ugyanakkor vágytam erre a nyersességre. Aztán ebből lett valami teljesen más. De nagyon őszinte anyag született, amelyben nem fojtott minket egy koncepció, az alkotói folyamatban megvolt a szabadság, a mozgástér.
– Egy kisóvodás gyerek mellett mennyire nehéz visszarázódni a koncertezésbe, lemezkészítésbe?
– A napokban épp azon gondolkodtam, hogy a szülőség vajon szerep-e, aztán arra jutottam, hogy az nem lehet szerep, amit állandóan csinálsz, amiben ezután örökre benne maradsz. Hogy ez egy új identitás-e, vagy az ember új változata, nem tudom. Érdekes, hogy a Tóth Krisztina-lemeznél még félve nyíltam meg kifelé, most pedig, ha nem is teljes szabadsággal, de úgy érzem, hogy kezdek visszakerülni egy olyan perspektívába önmagam és a közönség felé is, ami zeneorientáltan vagy zenekar-orientáltan működik. Van egy belső igényem arra, hogy kicsit eltávolodjak a hétköznapoktól, szeretem, ha a csoda vagy az őrület, semmint a praktikus énem felé tudom vinni magamat.
– A lemezbemutató koncert után megutaztatják az anyagot?
– Igen, mindenhová el szeretnénk vinni, ahol valaha is kíváncsiak voltak ránk, a fővároson kívül vidékre, Erdélybe is.
– Nem használják agyon internetes felületeiket, albumokat sem hoznak ki sűrűn, mégis nagyon stabil a rajongóbázisuk. Mit gondol, ez minek köszönhető?
– Ezt tényleg csodaként élem meg, mert valóban nem vagyunk jelen napi szinten a közösségi médiában, interjút sem adok gyakran, mégis kapcsolódnak hozzánk az emberek. Tavaly Budapesten annyi helyen léptünk fel, nem is tudom van-e még egy zenekar, amelyik ennyit koncertezett a fővárosban. És minden alkalommal telt ház volt. Végtelenül hálás vagyok érte. Úgy érzem, hogy lényegi módon, organikusan vagyunk összekapcsolódva a közönségünkkel.
Borítókép: Bocskor Bíborka, a Magashegyi Underground énekesnője (Fotó: Kurucz Árpád)
