Schnell Ádám: Kiveszőben Molnár Ferenc világa

– Nem tudom, hogy húsz év múlva hogyan fognak Molnár Ferencet játszani, és azt sem, hogy a mai fiatalokat mennyire érinti meg. A lelkemben érzem, hogy sikerült megtalálnom a karaktert – mondta Schnell Ádám, a Nemzeti Színház színésze, aki Molnár Ferenc Egy, kettő, három című darabjának főszerepéért kapta meg a Gyulai Várszínház által alapított Őze Lajos-díjat. A színész a lapunknak adott interjúban azt is elmondta, személyesen ismerte Őze Lajost, aki neki egy olyan kvalitású színészóriás, amilyennel nagyon ritkán találkozni a magyar színjátszásban.

Schnell Ádám, díjátadó Fotó: Kurucz Árpád

– Miben hozott újat az, hogy a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színházhoz tartozik?

– Mindenevő színész vagyok, azt tanultam, hogy egy színésznek sokfélének kell lennie, sokféleképp kell tudni gondolkodnia – beleértve a különböző rendezői elképzeléseket, ami régen nem volt ennyire markánsan szétválasztható, mint a mai világban. Felismerhető jegyeket hordoznak az előadások, majdnem biztosan meg lehet mondani, hogy ki rendezte, akkor is, ha nem tudnánk. Sokáig másfajta színházakban dolgoztam, húsz évig voltam a József Attila Színházban. A stúdiószínházban is csináltunk olyanokat, amik nem a kommerszhez tartoztak. Húsz év után viszont úgy éreztem, hogy nagyon szívesen merülnék bele másfajta színházi gondolkodásba, és éppen akkor alakult az új Nemzeti Színház.

Egy komplexebb és mélyebb színházi világot kaptam itt.

Schnell Ádám és a díj. Fotó: Kurucz Árpád

– Volt olyan darab, ami művészi mélységével kiváltképp megragadta?

– Az egyik legizgalmasabb Vidnyánszky Attilához köthető, pedig ide szerződve négy évig nem dolgoztam az ő rendezéseiben. A Csíksomlyói Passióban alakítottam főpapot. Meg kell mondanom, hogy körülbelül három hétig azt sem tudtam, hogy mit csinálunk, de azt nagyon nagy odaadással tettem. És amikor egyszer csak megértettem, hogy ő mit szeretne, a fejemben összeálltak a dolgok. Körülbelül három hét után mondta a növendékeinek: „Na úgy kell próbálni, ahogy a Schnell Ádám.” A növendékei nem értették, hogy én honnan tudom, hogyan kell próbálni „Vidnyánszkyul”. Megpróbálom abba a gondolatvilágba belehelyezni magam, beletenni a szerepemet.

– A Csíksomlyói Passió Csíksomlyóra is eljutott, történelmi pillanat lehetett.

– Életem egyik legnagyobb élménye volt Csíksomlyón játszani a Passiót, hisz az egy szent hely. Százötvenezer embernek játszani az egészen ritkaság. Többségében olyan színészek adjuk elő, akik érintve vagyunk a darabbal sugallt gondolkodásmódban, a hitbeli elköteleződésben. 

A mai napig csodás arra visszatekinteni, hogy mi az előadás előtt hogyan viselkedtünk egymással: szinte mint az apostolok. Utána együtt sírtunk, minden túlzás nélkül.

– Ott érezte, hogy összeállt a társulat?

– Igen, addigra úgy gondolom, igen. Felemelő érzés volt. Sok mérföldkő volt, de az utazások általában összekovácsolják a társulat tagjait.

– A Revizorra készül, amit a grúz Avtandil Varszimasvili állít színpadra. Milyennek látja a koncepciót?

– Egy hét van a bemutatóig, ezek mindig izgalmas dolgok. Érdekes koncepcióval érkezett, amit tíz éve már megvalósított Grúziában. Nagy szabadságot adott nekünk, ránk igazítja az előadást. Úgy gondolom, hogy ha sikerül és összeáll, akkor nagyon izgalmas az ő elképzelése, miszerint valaki nem  véletlenül keveredik a kisvárosba mint revizor, hanem 

angyali figurákként direkt jönnek ide, mintha két angyal valamiféle rendet szeretne tenni.

– Megrázta a társulatot a Nemzeti Színházban történt baleset. Hogyan dolgozzák ezt fel?

– Teljesen természetes dolog, hogy most traumában van a társulat. Fogjuk egymás kezét ebben a helyzetben. Nagyon erős egymásra figyelés van. Majdnem minden nap beszélünk Horváth Lajos Ottóval, akivel együtt voltunk főiskolások. Pont tegnap mondtam neki: hihetetlen, hogy hatvanévesen érte ez a trauma.