– Nagy megtiszteltetés, ha egy kitűnő pályatárs nevét viseli a díj, amit a színész kiérdemel. Őze Lajost pedig személyesen is ismerhette.
– Az is óriási megtiszteltetés volt, amikor Kaló Flórián-díjat kaptam a József Attila Színházban. Vele nem dolgoztam semmilyen téren együtt, de egyszer látott engem színházban, és gratulált. Maros Artúr díjalapítónak meséltem el ezt az élményemet, aki unokatestvére a színésznek. Azt mondta, hogy az nagy dolog, mert Flóri nem nagyon szokott gratulálni. Őze Lajossal nem volt mély kapcsolatom, hiszen amikor stúdiósként, fiatalon a Nemzeti Színházban statisztáltam, akkor már beteg volt, ez nem sokkal a halála előtt történt. Fantasztikus művész volt. Számomra ő egy olyan ikonikus alak a magyar színjátszásban, akihez hasonló nyilván nem volt, de akit mérni lehet hozzá, az Latinovits Zoltán. Sok kiváló színészünk van, de ők valami olyan mélységet tudtak és olyan megszállottsággal dolgoztak, ami nem nagyon van.
– A Rátóti Zoltán rendezésében készült Egy, kettő, három című vígjátékot nagyon szereti a közönség, Norrison a bankigazgató szerepével pedig elviszi a darabot. Testhezállónak találja ezt a figurát?
– Nem áltatom magam, de álszerény sem akarok lenni. Ezt a molnári kort, a múlt századelőt, annak a saját stílusát megvalósítani, a figurákat és a világot behozni ma már nagyon kevesen tudjuk a színpadon. Én is távol vagyok már ettől, mert 1964-ben születtem, de mégis zsigerileg van kapcsolódásom ehhez. A nagyszüleim még éltek ebben a korban, és olyan kollégáim is vannak, akik múltja ebből a világból gyökeredzik. Nagy hatással volt rám, hogy Benedek Miklóssal dolgoztam, és ő is ezt a világot képviseli. Ismerhettem Mensáros Lászlót is. Nem tudom, hogy húsz év múlva hogyan fognak Molnár Ferencet játszani, és azt sem, hogy a mai fiatalokat mennyire érinti meg.
Biztosan mindig játsszák majd, mert csodálatos szerző, de kérdés, hogy ott lesz-e az a stílus, amit mi még néhányan tudunk. Én nagyon élvezem és boldog vagyok ettől a szereptől.
A lelkemben érzem, hogy sikerült megtalálnom.
– Miben hozott újat az, hogy a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színházhoz tartozik?
– Mindenevő színész vagyok, azt tanultam, hogy egy színésznek sokfélének kell lennie, sokféleképp kell tudni gondolkodnia – beleértve a különböző rendezői elképzeléseket, ami régen nem volt ennyire markánsan szétválasztható, mint a mai világban. Felismerhető jegyeket hordoznak az előadások, majdnem biztosan meg lehet mondani, hogy ki rendezte, akkor is, ha nem tudnánk. Sokáig másfajta színházakban dolgoztam, húsz évig voltam a József Attila Színházban. A stúdiószínházban is csináltunk olyanokat, amik nem a kommerszhez tartoztak. Húsz év után viszont úgy éreztem, hogy nagyon szívesen merülnék bele másfajta színházi gondolkodásba, és éppen akkor alakult az új Nemzeti Színház.
Egy komplexebb és mélyebb színházi világot kaptam itt.
– Volt olyan darab, ami művészi mélységével kiváltképp megragadta?
– Az egyik legizgalmasabb Vidnyánszky Attilához köthető, pedig ide szerződve négy évig nem dolgoztam az ő rendezéseiben. A Csíksomlyói Passióban alakítottam főpapot. Meg kell mondanom, hogy körülbelül három hétig azt sem tudtam, hogy mit csinálunk, de azt nagyon nagy odaadással tettem. És amikor egyszer csak megértettem, hogy ő mit szeretne, a fejemben összeálltak a dolgok. Körülbelül három hét után mondta a növendékeinek: „Na úgy kell próbálni, ahogy a Schnell Ádám.” A növendékei nem értették, hogy én honnan tudom, hogyan kell próbálni „Vidnyánszkyul”. Megpróbálom abba a gondolatvilágba belehelyezni magam, beletenni a szerepemet.
– A Csíksomlyói Passió Csíksomlyóra is eljutott, történelmi pillanat lehetett.
– Életem egyik legnagyobb élménye volt Csíksomlyón játszani a Passiót, hisz az egy szent hely. Százötvenezer embernek játszani az egészen ritkaság. Többségében olyan színészek adjuk elő, akik érintve vagyunk a darabbal sugallt gondolkodásmódban, a hitbeli elköteleződésben.
A mai napig csodás arra visszatekinteni, hogy mi az előadás előtt hogyan viselkedtünk egymással: szinte mint az apostolok. Utána együtt sírtunk, minden túlzás nélkül.
– Ott érezte, hogy összeállt a társulat?
– Igen, addigra úgy gondolom, igen. Felemelő érzés volt. Sok mérföldkő volt, de az utazások általában összekovácsolják a társulat tagjait.
– A Revizorra készül, amit a grúz Avtandil Varszimasvili állít színpadra. Milyennek látja a koncepciót?
– Egy hét van a bemutatóig, ezek mindig izgalmas dolgok. Érdekes koncepcióval érkezett, amit tíz éve már megvalósított Grúziában. Nagy szabadságot adott nekünk, ránk igazítja az előadást. Úgy gondolom, hogy ha sikerül és összeáll, akkor nagyon izgalmas az ő elképzelése, miszerint valaki nem véletlenül keveredik a kisvárosba mint revizor, hanem
angyali figurákként direkt jönnek ide, mintha két angyal valamiféle rendet szeretne tenni.
– Megrázta a társulatot a Nemzeti Színházban történt baleset. Hogyan dolgozzák ezt fel?
– Teljesen természetes dolog, hogy most traumában van a társulat. Fogjuk egymás kezét ebben a helyzetben. Nagyon erős egymásra figyelés van. Majdnem minden nap beszélünk Horváth Lajos Ottóval, akivel együtt voltunk főiskolások. Pont tegnap mondtam neki: hihetetlen, hogy hatvanévesen érte ez a trauma.
