„Varázsos, nagyszerű ember, akiről hirdetve hirdettem […], hogy nyolcvan író lakik benne s hogy nyolcvanszor többet adhatna, mint ad” – írta Ady Endre Molnár Ferencről a Nyugat folyóirat 1910-ben megjelent 24. számában. Kedd este Molnár Ferenc két komédiája, az Egy, kettő, három és Az ibolya sokkal többet adott, mint vártuk: a nagypolgári lét egy-egy kiragadott mozzanatát, méghozzá zseniális alakításokkal. A Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójában a színészlegendák a fiatal színészgenerációval közösen csiszolták tökéletesre Molnár Ferenc két komédiáját, amelyet az elmaradt gyulai bemutató után a Nemzeti Színház Gobbi Hilda színpadán mutattak be.
Az Egy, kettő, három című egyfelvonásos 1929-es ősbemutatójakor a Marsall volt a Vígszínházban játszott másik Molnár-egyfelvonásos, de később változott a párosítás. Ma már hagyományosan együtt szerepel a színházak műsorán az Egy, kettő, három és Az ibolya.
Molnár Ferenc mindkét darabja pörgős, a nézőt magával sodorja már az első jelenettől, humoros, ugyanakkor kritikai attitűdöt is hordoz.
Rátóti Zoltán rendezőként okosan sáfárkodott, és tökéletesen ábrázolta a darabok lényegét. Ráadásul nemcsak dramaturgiailag volt hibátlan mindaz, amit láttunk, hanem a színészek játékát tekintve is. Az Egy, kettő, három valójában egy Pygmalion-történet, hiszen Norrison bankigazgatónak fel van adva a lecke: egy óra alatt kell egy taxisofőrből elegáns úriembert faragnia. A nézőben pedig fel sem merül, hogy ez vajon sikerül-e neki?
Kétségtelen, hogy Schnell Ádám tökéletes választás volt a bankigazgató szerepére, aki a darab központi, éles eszű figurája, a szálak briliáns mozgatója.
Szellemi és fizikális teljesítménye is ember feletti, hiszen amellett, hogy végig a színpadon volt, olyan mennyiségű szöveget mondott el, amit még egy tapasztalt, több évtizede a pályán lévő színésznek is hatalmas kihívás lehetett megtanulni és előadni. Ám Schnell Ádám figyelme egy pillanatra sem hagyott ki, remekelt a színpadon. Ugyanezt mondhatjuk el a titkárt alakító Bodrogi Gyuláról is, aki hű szolgálója a bankigazgatónak. Norrison figurája azért is érdekes, mert úgy tekint a ki-be járkáló személyzetre, mint egy gépezetre, amelyet ő irányít, ő a döntéshozó. És azért, hogy ez a „gépezet” minél olajozottabban működjön, az embereit apró megjegyzésekkel „olajozza”. A válasz vagy a reakció nem igazán érdekli, neki csak az számít, hogy azt érezzék, törődik velük. Az ifjú színészhallgatók lelkesek, tehetségesek: jó volt látni, ahogy magabiztosan mozogtak a színpadon. A Lydiát alakító Varga Anna Zsófia és a taxisofőrt játszó Holló Patrik Albert kitűnően megformálta a szerelmespárt. Varga Anna Zsófiának pedig az sem okozott nehézséget, hogy akcentussal beszéljen.
Molnár Ferenc általában eltúlozta a színházi világról festett képet
Az ibolya egészen másfajta miliőben, egy színházigazgató irodájában játszódott. Molnár Ferenc általában eltúlozta, karikírozta a színházi világról festett képet, gyakran eszközül használta, hogy emberi játszmákról, szerelemről, házasságról, féltékenységről, hazugságról, megcsalásról, sikerről és kudarcról beszélhessen. Ebből kaptunk némi ízelítőt Az ibolya című előadásban, amely rengeteg humorral és fondorlattal beszélt a szereplőválogatás nehézségeiről, a férfi-nő viszonyról és a szerelemről. A színészhallgatók közül a zeneszerzőt alakító Ficsor Milán és az Ilonkát megformáló Bubik Réka játéka a darab üde színfoltja volt, míg a színházigazgatót játszó Kristán Attila rátermettségét nem lehetett kétségbe vonni.
Az Egy, kettő, három és Az ibolya is azt bizonyította, hogy Molnár jól ismerte és hasznosította a „jól megcsinált színdarab” dramaturgiai szabályait.
Emellett pedig felismerhettük időnként a kritikáját a korról, amelyben élt, és persze a kortól független, örök gyarlóságainkkal kapcsolatos véleményét is. Éppen ezért ilyen szemmel is érdemes megnézni ezt a két kifogástalanul rendezett, szórakoztató komédiát.
