Camus 1943-ban csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, álnéven az illegális Combat című lap munkatársa, később szerkesztője lett. Ekkoriban ismerkedett meg Jean-Paul Sartre-ral és körével is, egymás irodalmi munkásságát kölcsönösen nagyra becsülték.
A háború után jelent meg talán legnépszerűbb munkája, A pestis, amelyhez négy éven át gyűjtötte az anyagot és hét éven keresztül dolgozott rajta.
Az Oranban játszódó történetben a hangsúly nem a járvány elleni harc kétes sikerén van, hanem a sorsukkal szemben eszköztelen szereplők emberi méltóságán és testvériségén. Camus műveiben annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az emberi élet a halál miatt teljesen értelmetlen. Belső vívódásáról így írt: „Azt érzem és tudom, hogy van szívem, hogy létezik. A körülöttem levő világot meg tudom érinteni, és tudom, hogy létezik. És itt véget ér minden tudásom. Az összes többi pusztán feltételezés.”
Camus 1951-ben A lázadó ember című írásában leszámolt a kommunizmussal és a totalitárius diktatúrákkal, magára vonva a baloldali értelmiség haragját. Több addigi híve és barátja eltávolodott tőle, Sartre és más marxisták is élesen szembefordultak vele. A baloldali értékek mellett azonban kitartott,
két kiáltványban is kiállt az 1956-os magyar forradalom mellett.
Harmadik, remek technikai megoldásokban bővelkedő regényét, a világ erkölcsi önelégültségét iróniával szemlélő A bukást (1956) sokan félreértették, ezt novelláinak sikere és az 1957-ben neki ítélt Nobel-díj sem tudta vele feledtetni.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!