A napfordulókhoz fűződő népszokások az évszakok változását és a természet ciklikusságát ünneplik. A történelem során szinte minden nép és minden vallás ünnepelte a fény diadalát a sötétség felett, illetve az új év kezdetét több kultúrában innentől számolták. A téli napfordulót követően egyre hosszabbodnak a napok és mind több világosságban lesz részünk.
A téli napforduló hagyománya
December 25. eredetileg a téli napforduló ünnepe volt, az antik Rómában 350 előtt e napon a legyőzhetetlen Nap születését ünnepelték. A téli napforduló egykor minden kultúrában ünnepszámba ment – olvasható Jankovics Marcell egyik lapunkban megjelent, korábbi írásában.
Wohlfart Zoltán írta tanulmányában, hogy a karácsony az ősi kultúrák pogány napkultuszainak is kiemelkedő ünnepe lehetett, hiszen ilyenkor, a téli napforduló idején, a fény egy féléves gyengülés után újból erősödni kezd. Nyelvészeink szerint karácsony szavunk szláv eredetű, és az ószláv „korcsuny” (lépő, átlépő) szónak lehetett az eredeti jelentése – emlékeztet, ugyanakkor feltűnőnek nevezi, hogy a karácsony magas hangrendű párja a kerecsen.
A téli napforduló szerinte az égbolt, jelképesen a kerecsensólyom éjszakáját jelentette – de ettől az időponttól kezdve a fény, jelképesen a napmadár, a kerecsen sólyom, újból erősödni kezd. Az ünnep alkalmával röptették a sólymokat, hogy az emberek lelke a madarak közvetítésével közelebb kerüljön az újjászülető fényhez. A téli napforduló ünneplésének előtörténetéhez az is hozzátartozik, hogy a kereszténység elterjedése előtt a rómaiak december 25-én, a régi római naptár szerinti téli napforduló napján ünnepelték a pogány napisten, Mithrász visszatérését.
Több forrásban írják, hogy őseink ekkor tartották a kerecseny ünnepét, a fényünnepet, amely az egyik legnagyobb ünnepnek számított. Délben, amikor a nap a legmagasabban járt, napszert tartottak és kerecsensólymot röptettek, hogy az még magasabbra emelje a napkorongot, hogy a fény győzedelmeskedhessen a sötétség felett.
Az ünnepi tűzszer részeként két szertüzet is gyújtottak. Elsőként a nyugati szert gyújtották meg, ami a múltat és az elmúlást szimbolizálta. Szokás volt, hogy az otthonról hozott, éghető, természetes anyagból készült használati tárgyaikat – fakanalat, seprűnyelet – is elhozták, azokra rámondták sérelmeiket, bűneiket, vagy éppen azokat a dolgaikat, amiktől szerettek volna megszabadulni, majd tűzre vetették. Ezt követően, az újjászülető fény felragyogásának örömére meggyújtották a keleti szertüzet, mely a megújulást jelképezte. A „keleti tűz” célja az volt, hogy az emberek szívét megtöltse meleggel, fénnyel, ami erőt ad nekik az új esztendőre. A szertartások fontos része volt a rituálét követő ünnepi étkezés, az áldomás is.
