„Haj, regö rejtem, azt is megadhatja az a nagy Úristen”

„Haj, regö, régi törvény, haj, regö rejtem!” – ismerős sorok fülünknek, szívünknek. Dalokból, versekből köszönnek vissza őseink rigmusai. A pomázi Kevély Táncegyüttes férfi tagjai ősi magyar szokásunk, a regölés mozzanatait, énekeit elevenítették fel, hogy több „kevélyes” család házánál jókívánságaikat tolmácsolják a következő esztendőre. Hagyományteremtő céllal Pomázon, a Szent István parkban a pomáziaknak is regöltek, akik örömmel, tapssal, s jó magyar szokás szerint pálinkával és süteménnyel köszönték meg a jókívánságokat.

Fotó: Selmeczi Tamás

A regölés

„Kora reggel regösök járták végig az utcákat, s köszöntő gyermekek; aztán szomszédok, rokonok, komák. Székelyföldön »megénekelik« egymást a nagycsalád különvált tagjai; énekes köszöntővel keresik föl az »öreg« házát, s eljön ilyenkor a nagycsaládból haraggal kiszakadt is szeretteivel. A regösök csapata általában vízkeresztig járta a falut. Pogány-keresztény alakoskodók voltak ők. Állatbőrbe öltöztek, láncos bottal, köcsögdudával, dobbal zajongtak, zenéltek, »moccantottak«. Különösen a lányos házakat keresték föl, egyebek között farsangi esküvőre regélték egybe a fiatalokat” – fejti ki Molnár V. József néplélek- és néprajzkutató a Kalendáriumában.

A regösök bevezetőjükben megnyugtatták a családot, hogy nem rablók, hanem Szent István szolgái. A regölés a kereszténység hatására ugyanis karácsony másodnapjához, Szent István vértanú ünnepéhez, aztán magának Szent István királynak a napjához is kötődő néphagyománnyá alakult. A csodaszarvasról, tiszta forrásról, pázsitról daloltak, majd termékenységet varázsló jókívánságokat mondtak a gazdának és háza népének. Ahol eladó lány volt, ott legénnyel regölték össze, hogy mielőbb bekössék a fejét. „A szarvas a bőség, a termékenység jelképe. Az évenként lehullatott és újranövesztett agancsa révén egyetemes jelkép: az örök megújulás, újjászületés szimbóluma. A regölés és a hozzá kapcsolódó rítusok alapján a csodaszarvas a téli napforduló égboltjának jelképe. A csodaszarvas szarvai közt a Nap, majd az azt helyettesítő gyertyák a megújuló, újjászülető fényt jelképezik, egyben a hosszú életet, a halhatatlanságot szimbolizálják. A regösénekek pogány, csillaggyertyás agancsú csodaszarvasa keresztény vonatkozásban a karácsonykor megszülető Krisztussal azonosul. A felhőből alászálló szarvas tehát égi követté válik – Krisztust jelképezi. A mitikus csodaszarvas a magyarságnak új hazát mutatott, a csodafiú szarvas, vagyis Jézus Krisztus az égi hazát nyitotta meg István királynak. Ebből is kitűnik, hogy a régi pogánykori szokásokat átszínezték a keresztény vallás elemei” – írja ­Balogh Júlia Szent Mihály havától Kisasszony haváig című művében.

Az egyik elmélet szerint a regös, rege hangutánzó szavakként keletkeztek, és a rekeg szó rokonságába tartoznak, melyek a regösök hangoskodására, zajongására, nyers előadásmódjára utalhattak. Egy másik álláspont szerint a „reg” szó hevületet jelentett, s a táltos extázisára, rejtekezésére utaló kifejezés. A zajütés és a „regö rejtem”-féle szavak ritmikus ismétlése utal a szokásnak a téli napfordulat ősi ünnepével való kapcsolatára. A Magyar katolikus lexikon állítása szerint a regösök az eredeti felfogás szerint nem közönséges köszöntők, hanem a táltosok ősi tudását felvillantó emberek voltak. A magyar néprajz a regösénekeket a kollektív jellegű, ünnephez kötődő rítusénekek közé sorolja, melyek alakoskodással, mágikus varázscselekmény bemutatásával járó varázsénekek is egyben, és a népköltészet egyik legarchaikusabb rétegét alkotják.

A regölés szokásáról elsősorban egy 1954-es Zala megyei gyűjtésről válogatott Gyémánt Ádám, többek között ezt is: „Adjon az Úristen ennek a gazdának / Két kis ólat, száz darab malacot, / Az egyikből kifussanak, a másikba befussanak. / Haj, regö rejtem, azt is megadhatja/ az a nagy Úristen.”