Goethe szerint az embernek meg kell járnia a poklot, hogy megérdemelje a boldogságot. Dubrovay László Faust-balettja szerint a világ terhét is magára kell vennie, s még akkor is kérdéses, hogy eléri-e a megtisztulást. E transzcendáló sorstól a darabnak sem volt menekülése: 1995-ben készült el a zenei anyaga, egy óriási balettzene Goethe történetére. Ritka manapság, de ritka volt közel harminc évvel ezelőtt is, hogy ilyen léptékű filozófiai és művészeti vállalkozásba kezdenek: feldolgozni a boldogság és az emberi kapcsolatok keresésének filozófiáját egy monumentális szimfonikus anyaggal. Óriási munka és nagyon ínycsiklandozó a közönségnek. Kívántuk. Mégis, huszonegy évig csak zenekari szvitként hallhattuk. Két évtizedig bolyongtunk úgy, hogy a boldogságból mindig csak egy kicsi, alig szomjoltó szeletet kaptunk. Eladtuk volna a lelkünket is azért, hogy jól lakjunk vele teljesen.
Végül 2016-ban a Budapesti Tavaszi Fesztiválon felcsendült a mű a MüPában a Zuglói Filharmónia és Záborszky Kálmán hangján óriási sikerrel. Újabb hét év, és a Pécsi Balett repertoárján tűnik fel. A Pécsi Nemzeti Színházban egy telt házas nézőtérre léptünk be.
Részletekben az ördög
2024 januárja van, fél évvel a pécsi bemutató után. Nem ez az első előadás, amelyet a város megnézhet, mégis alig vannak üres székek. A színpad kiegészítve, nincs zenekari árok: felvételről fog menni a zene. Ahogy a bevezető téma felharsan, elfog egy ismerős emlék a Budapesti Operettszínházból: Dubrovay másik táncjátékából, a kisebb apparátusra írt, magával ragadó Képfaragóból már ismerjük ezt a felvezetést, tudjuk, hogy egy erőteljes, tömény zenei élmény vár ránk. A hangszórókból pedig most is a Zuglói Filharmonikusok élő koncertfelvételét halljuk. Szinte hihetetlen, s hadd spoilerezzünk: a vágás nélküli felvételen alig veszünk észre egy hibát, egy bizonytalan vagy ki nem dolgozott pontot a zenekar játékában.
A szerzőtől jól ismert hangszínjátékokat, effektusokat és a polipentaton szerkezeteket laza magabiztossággal adják elő.
Megszólal tehát az a keserédes harmónia- és dallamvilág, ami Dubrovay László műveit jellemzi. A részletgazdag zenei szöveten gyönyörködve siklunk, sokszor már bódító figyelemmel követni. De nyugodtan elmélyedhetünk benne, a zenét kellemesen ellenpontozza a színpad minimalizmusa: mozdulat, díszlet és kosztüm pont annyi, amennyi engedi lélegezni a szemet, amíg a fül figyel. Sőt, sokszor didaktikusan rá is játszik: Vincze Balázs rendezése és koreográfiája bátran kezeli Dubrovay ötleteit. Nemcsak a drámai történetet képes megragadni, hanem a poénokat, a motivikus zenei utalásokat is. Sőt még a hangeffektekre is egy-egy mozdulat, fricska válaszol a színpadon. Így a táncosok mozdulataival néha mi is fel-felkacagunk a halálosan drámai történet közben. Mephisto (Koncz Péter) mozdulatai különösen tiszták: effektek, ritmus, zene mind élőn köszön vissza rajta. Olyannyira, hogy egy idő után Faust (Molnár Zsolt) mellékszereplőként van jelen a színpadon: Mephistóval szimpatizálunk.
Átkozott kacaj
Itt álljunk meg, mert a figyelmünk elkalandozott! Most jelenik meg Margit (Karin Iwata), mint az ideális női alak harmadszorra a színpadon. Mi viszont a zenére figyelünk. Boszorkányszombat dübörög. Dubrovay Lászlónak külön nyelvezete van. Teljes életművében a hangszerek különféle hangszín-modulációival és -effektjeivel kísérletezett. Szerencsénkre ő nem hagyta mindezt az experimentalizmus vadhajtásos parlagán: rendszerezte, kigyomlálta az általa alkotott különféle hatásokat, s külön zenei nyelvezetet alkotott belőlük. Egy új, de ismerősnek ható világot teremtett.
Így most, mikor a színpadon épp pajzán tánccal kísértik Faustot, mi a fülünket hegyezzük: honnan jönnek ezek a kurjongatások? Nem a színpadról. Nem a zenekarból. Mixer szoftverrel nem tudtunk volna olyan csujjogatást és kacagást keverni, mint amit Dubrovay a trombitákkal és a klarinétokkal alkotott. Ilyenkor nagyon szerettünk volna zenésznek lenni a zenekarban!
Ugyanis a zenei anyag nem félt vad lenni!
Sosem engedi el a figyelmet, a képzeletet. Faust és Margit kertjelenetében sem ülhetünk velük a padra, a hangzó anyagban mindig van valami, ami vagy fenyeget, vagy kikacag minket. Nem merünk pihenni.
Nem merünk pihenni, mert várunk valamire. Az első felvonás záró jelenete nem akar véget érni, de mi sem akarjuk, hogy vége legyen. A zenei anyag mindig vissza- és visszaránt, együtt fulladozunk az érzelmek bizonytalanságában Fausttal, szinte úgy érezzük, Dubrovay már szimfóniát ír, nem is balettet. De amikor úgy gondoljuk, hogy nem bírjuk tovább, Faust el fog kárhozni, megszólalnak a basszus szólamok, a szinte elektronikusan tökéletesre masterelt sötétség...
Felkacag Mephisto. Erre vártunk: Koncz Péter kacajára. A némaságba komponált artikulálatlan emberi hangra. Kirobbantja az előtte lévő 45 perc feszültségét: a beszédes, szinte már didaktikus tánc és a dús, csigázóan invenciózus zene hajtóvadászatát az emberi hang teríti le.
Lukács 14:27
A második felvonás előtt mindenkinek ajánlom, hogy menjen ki a friss levegőre.
Ugyanis friss füllel észrevesszük, hogy a zenei anyag nem, a töltete viszont változott. Faust itt fogja megismerni Afroditét (Frank Edina), útjának második női alakját. De csak most veszünk először észre feminin vonásokat a színpadon és a zenében is. Most tűnik fel, hogy az első felvonás maszkulin filtere eltűnt. Inkább női.... nem, androgün a hatás. Félhetnek is az istenek, az előadás kerek egésszé válik.
Faust házas, gyermeke van. Filmeknél ez a kiábrándító második rész története szokott lenni. Dubrovay László azonban nem engedi ellaposodni a történetet, hihetetlen gyorsan megtörténik a gyermek elvesztése, s következhet Faust szenvedése és lelkének feldarabolása. Újra betörnek a színpadra az emberi hangok.
Most viszont sikítanak, nyögnek, kiáltanak! Lecsupaszított, feldarabolt hangszerek zseniális kórusát halljuk: fúvókák, nádak, hangszerdarabok kacagnak és nyögnek olyan tökéletességgel, mintha tényleg a kárhozottak hadát hallanánk.
De, amit mer a zene, nem mer a koreográfia. Ijedten vesszük észre, hogy már nem csak hogy szimpatizálunk Mephistóval, hanem egyenesen mi magunk vagyunk ő. Mi lépünk Faust arcába, mi kötözzük meg, mi vonszoljuk végig a színpadon, mi csavarjuk ki a kezét, sőt, akarjuk a kínzását. Látni akarjuk szenvedni! Helyettünk!
S most először éreztük, hogy a több néha több lett volna.
A zene mert vad, lírikus, kínzó, heroikus és felszabadító lenni.
A rendezés nem mert szadista lenni. Félt kellékek nélkül szenvedni, félt kikészíteni az emberi testet, félt ocsmánynak lenni. Újra felkacagott Mephisto. Faustot a történet szerinti obligát feloldozás felmenti szenvedése alól. Azonban Dubrovay László feszülő záróakkordjai minket nem engednek el ilyen könnyen. Ő tudja, s most már mi is tudjuk: Faust nem zuhant elég mélyre. Még nem emelkedhet fel. Mindenkinek meg kell járnia a saját poklát. Aztán felállni, s menni tovább. Mephisto őszintén kacag továbbra is.
Borítókép: Faust, az elkárhozott a Pécsi Nemzeti Színházban (Fotó: Rajnai Richárd/Pécsi Nemzeti Színház)
