Az a kacaj…, az az átkozott kacaj

Stravinsky Tűzmadara és Liszt h-moll szonátája után is van élet. Dubrovay László, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, zeneoktató, érdemes művész nagyszabású táncjátéka pedig mind a balettnek, mind a fausti témának, mind a közönségnek egy új életet kínál. Mindenkinek meg kell járnia a poklot.

Fotó: RAJNAIRICHARD.EU

Ugyanis a zenei anyag nem félt vad lenni!

Sosem engedi el a figyelmet, a képzeletet. Faust és Margit kertjelenetében sem ülhetünk velük a padra, a hangzó anyagban mindig van valami, ami vagy fenyeget, vagy kikacag minket. Nem merünk pihenni.

Nem merünk pihenni, mert várunk valamire. Az első felvonás záró jelenete nem akar véget érni, de mi sem akarjuk, hogy vége legyen. A zenei anyag mindig vissza- és visszaránt, együtt fulladozunk az érzelmek bizonytalanságában Fausttal, szinte úgy érezzük, Dubrovay már szimfóniát ír, nem is balettet. De amikor úgy gondoljuk, hogy nem bírjuk tovább, Faust el fog kárhozni, megszólalnak a basszus szólamok, a szinte elektronikusan tökéletesre masterelt sötétség...
Felkacag Mephisto. Erre vártunk: Koncz Péter kacajára. A némaságba komponált artikulálatlan emberi hangra. Kirobbantja az előtte lévő 45 perc feszültségét: a beszédes, szinte már didaktikus tánc és a dús, csigázóan invenciózus zene hajtóvadászatát az emberi hang teríti le.

Lukács 14:27

A második felvonás előtt mindenkinek ajánlom, hogy menjen ki a friss levegőre. 
Ugyanis friss füllel észrevesszük, hogy a zenei anyag nem, a töltete viszont változott. Faust itt fogja megismerni Afroditét (Frank Edina), útjának második női alakját. De csak most veszünk először észre feminin vonásokat a színpadon és a zenében is. Most tűnik fel, hogy az első felvonás maszkulin filtere eltűnt. Inkább női.... nem, androgün a hatás. Félhetnek is az istenek, az előadás kerek egésszé válik.

Faust házas, gyermeke van. Filmeknél ez a kiábrándító második rész története szokott lenni. Dubrovay László azonban nem engedi ellaposodni a történetet, hihetetlen gyorsan megtörténik a gyermek elvesztése, s következhet Faust szenvedése és lelkének feldarabolása. Újra betörnek a színpadra az emberi hangok. 

Most viszont sikítanak, nyögnek, kiáltanak! Lecsupaszított, feldarabolt hangszerek zseniális kórusát halljuk: fúvókák, nádak, hangszerdarabok kacagnak és nyögnek olyan tökéletességgel, mintha tényleg a kárhozottak hadát hallanánk.

De, amit mer a zene, nem mer a koreográfia. Ijedten vesszük észre, hogy már nem csak hogy szimpatizálunk Mephistóval, hanem egyenesen mi magunk vagyunk ő. Mi lépünk Faust arcába, mi kötözzük meg, mi vonszoljuk végig a színpadon, mi csavarjuk ki a kezét, sőt, akarjuk a kínzását. Látni akarjuk szenvedni! Helyettünk!  

S most először éreztük, hogy a több néha több lett volna.

A zene mert vad, lírikus, kínzó, heroikus és felszabadító lenni. 

A rendezés nem mert szadista lenni. Félt kellékek nélkül szenvedni, félt kikészíteni az emberi testet, félt ocsmánynak lenni. Újra felkacagott Mephisto. Faustot a történet szerinti obligát feloldozás felmenti szenvedése alól. Azonban Dubrovay László feszülő záróakkordjai minket nem engednek el ilyen könnyen. Ő tudja, s most már mi is tudjuk: Faust nem zuhant elég mélyre. Még nem emelkedhet fel. Mindenkinek meg kell járnia a saját poklát. Aztán felállni, s menni tovább. Mephisto őszintén kacag továbbra is.

Borítókép: Faust, az elkárhozott a Pécsi Nemzeti Színházban (Fotó: Rajnai Richárd/Pécsi Nemzeti Színház)