– Miért választotta hobbijának a méhészetet?
– Nekem nincs hobbim. Én így élek. A „hobbi” szónak ugyanis ma sokak számára – részben joggal – negatív jelentése van. Vagyis valami olyasmit jelent, hogy valaki nagyon ráér felesleges dolgokkal tölteni az idejét. Ezek az úgynevezett „hobbik” gyakran környezetszennyezők és értelmetlenül drágák is, mint például a golfozás vagy a jachtozás. Ezért a szó mostani értelmében nekem nincs hobbim.
Sokkal inkább igaz az, hogy olyan dolgokkal foglalkozom, ami másoknak lehet, hogy hobbinak tűnhet.
Sokaknak hobbinak tűnhet, ha az ember olvas és ír, tanul és tanít vagy éppen kertészkedik és méhészkedik, de nekem ez az életformám. Ezért írtam olyan emberekről könyvet, mint Hamvas Béla és Weöres Sándor, akiknek az olvasás és az írás létkérdés volt, mert tisztelem és szeretem őket, és azt szeretném, hogy az emberek tanuljanak tőlük, ahogy én is tettem, teszem.
Természetesen az olvasás és az írás eléggé helyhez kötött tevékenység, de a szellemi és testi épségünk megóvása végett nem árt, ha folyamatosan „mocorgunk”. Tőlem rendkívül távol állnak a versenysportok, pláne távol a foci, de nagyon közel a természet és a természetben való kirándulás. Első verseskötetem címe is az volt: A természettel való kapcsolat újragondolása, azóta is ez talán az egyik központi témám és feladatom. Ezért aztán nagyon szeretek sétálni a kutyámmal az erdőben, kertészkedni, kerékpározni és méhészkedni, mert mindegyik olyan tevékenység, amelyek közben tudok gondolkodni, szemlélődni, tanulni a természetben, és közben „mocorgok” is.
Folyamatosan „mocorogni” kell, nem szabad eltunyulni.
Ma nagy probléma hazánkban és a világon is, hogy sok ember sajnos lusta, nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is. Ez ellen fel kell szólalni, jelezni kell, hogy ez a lustaság bűn, a hét főbűn egyike, amely nem más, mint a jóra való restség. Törekednünk kell a jóra, ha pedig az ember még nem hallgattatta el a lelkiismeretét teljesen hazugságokkal, akkor legbelül hallja, hogy mi a jó önmagának, a környezetének, a családjának, a hazájának, a bolygónak. Például sétálni, kerékpározni, kertészkedni és méhészkedni: jó.
De még jobb, ha az ember hazugságok nélkül, etikusan, szeretetben és békében él.
Ha megkérdeznének egyszer, hogy mit javaslok, hogy mitől lenne jobb hely ez az ország, akkor ezt javasolnám mindenkinek a hazában, az egyszerű embereknek éppen úgy, mint a miniszterelnöknek is: törekedjenek az etikus életre, azaz hallgassanak a józan észre és a lelkiismeretükre.
– Mit jelent önnek a méhészkedés, a méhes?
– Hamvas Béla írja – akiről egy egész esszékötetet írtam –:
A méhes számomra a várakozás helye. A dicsőség előcsarnoka. A siker és a sors és a démonok nem vonzanak többé. A siker számomra olyan, mint a madarak éneke. A szirének zenéje. Varázslat és csábítás és bűbáj, édes és halálos. Az odüsszeuszi próbát megálltam. Hallottam őket, de nem csábítottak el. A dicsőség éneke olyan, mint a tücsöké. Mint a méhek zsongása. Semmi varázs. Semmi édesség. Mélyen, mélyen egyhangú és szelíd. Nem a szirének énekének zsibbasztó gyönyörét, hanem a tücsökhalhatatlanságot választottam. A méhes-halhatatlanságot. Mindenkinek megvan a maga méhese.
Az én méhesem Szentendrén van.
Sokáig ez egy belső, filozófiai méhes volt, mára tényleges méhes lett, ahol most éppen 26 méhcsalád telelését készítem elő, és építettünk egy kicsiny méhesházat, amibe vissza lehet vonulni.
A méhészkedés részemről egyszerre komoly munka, kutatás, tanulás és lázadás a környezetpusztító magatartással szemben. Meg szeretném mutatni, hogy lehet fenntarthatóan és szépen együttműködni a természettel, lehet kicsiben és nagyban is, és nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is meg lehet teremteni a „Kert-Magyarországot”. Ehhez nem kell több, mint szorgalom, összefogás, műveltség és némi szerencse.
Több mint hobbi
– Mikor és miért választotta ezt a kikapcsolódási formát?
– Amikor a méhesben dolgozom, nem kikapcsolódok, hanem éppen hogy „bekapcsolódok” egy teljesebb létezésbe, amelyben én magam is a teremtés része vagyok. Számos esszét írtam A méhészet művészete címmel, amelyek a Méhészet szakfolyóiratban jelentek meg az elmúlt másfél-két évben havonta, és talán hamarosan egy szép könyvben is. Ezekben leírtam, hogy mit jelent méhészkedni, ha az ember nemcsak a hasznot keresi, hanem a harmóniát a természettel. A méhészet a mezőgazdaság költészete – az egykori jeles néprajztudós, Gunda Béla szerint, így tehát amikor méhészkedek, valójában akkor is költészettel foglalkozok.
Azt szoktam mondani, hogy a kaptáraink könyvek, amelyekbe a méhekkel együtt írjuk aranyló költeményeinket, aminek fizikai megtestesülése a méz.
A valódi, igazi méz „szuperélelmiszer”, és tökéletesen szemben áll a cukorral, amivel elárasztják napjaink fogyasztóit. Nem szabad cukrot enni vagy csak nagyon kis mértékben, mert a finomított cukor méreg. Természetesen a mézből sem szabad túl sokat enni, mindenben meg kell találni a mértéket.
– Mit tanulhatunk a méhektől?
– A méhektől rengeteg mindent tanulhatunk, például az adaptív rezilienciát, azaz az alkalmazkodó, rugalmas ellenálló képességet, amely egy változó világban igen hasznos lehet. De megtanulhatjuk, hogyan szerveződik egy szuperorganizmuson belül egy szuperállam, hogyan hoznak döntéseket, attól azonban óva intenék mindenkit, hogy a méheket emberi tulajdonságokkal ruházzák fel. A méhek méhek, nem emberek, s az ember akkor értheti meg a természetet, ha a benne létezőket önértéken igyekszik kezelni, nem pedig önmagát és emberi világunkat vetíti beléjük. Mindennek történelmi és filozófiai aspektusairól sokat írtam.
Azt szoktam mondani, hogy amikor kinyitok egy kaptárat, egyszerre látok egy tudományos nagyítóba, egy művészi távcsőbe és egy varázslatos kaleidoszkópba.
A méhek három kilométer sugarú körben elrepülnek, így látom, hogy körülöttünk mi virágzik, mit hordanak, permeteztek-e gyilkos, rovarirtó szerekkel vagy sem. Látom, hogy van-e nektár, hogy van-e betegség, hogy fejlődik-e a család vagy szenved. Látom közelről, hogy milyen az élet. Ha az ember elmélyed a kertben, az erdőben, a méhesben, ha etikusan igyekszik növényt és állatot tartani, akkor megtanulja és látja az élet nagy csodáját, a teremtést, s hogy a gondos gazda, a jó kertész, az odaadó borász, a szelíd méhész arra hivatott, hogy részt vegyen a teremtésben. Persze csak mint asszisztens, szolga, megfigyelő, segéd. Újra kell gondolnunk a mezőgazdaságunkat, ha azt akarjuk, hogy minőségi élelmiszerek, egyáltalán valódi élelmiszerek legyenek a polcokon, ne mérgezzék az embereket hitvány italokkal és hamis ételekkel, mert az néma népirtás.
S főleg, hogy ne mérgezzék a földeket, és ne sivatagosodjon el a fél ország!
Ezért most azonnal tennünk kell, például a szántók között méhlegelők telepítésével, a vetésforgó gazdálkodás újraélesztésével és az utak mentén mézelő fasorok folyamatos telepítésével, továbbá a méhgyilkos vegyszerek és technológiák kivezetésével, a nagyobb biodiverzitás növelésével. A méhektől mindent megtanulhatunk, ahogy a többi állattól és növénytől is, csak figyelmesen és nyitottan kell őket szemlélnünk.
– Hogyan látja, a magyar embereknek miért lenne szüksége hobbikra?
– A magyar embereknek elsősorban műveltségre és az egymás iránti bizalomra lenne szüksége. Ugyanis leginkább ez a kettő tűnt el a többségnél. A műveltség alatt nem feltétlenül a lexikális tudást értem, hanem az értő, gondolkodó magatartást, míg az egymás iránti bizalom alatt nem a naiv és elvakult vakhitet vagy pártoskodást, hanem a kölcsönös megértésre való törekvést. A műveltség és a bizalom eltűnése természetesen a politikusok és a média felelőssége is, de az egyes ember elsősorban önmagáért felelős.
Hiszen a műveltség és a bizalom hiánya miatt is joggal szokás ugyan a médiára és a politikai vezetőkre mutogatni, de szerintem mindezt mindenki magának teremti meg.
A mi felelősségünk ugyanolyan nagy, mint mindenki másé. Magunkat kell művelni, magunkban kell helyreállítani a bizalmat egymás iránt, bármennyire is nehéz ez a jelenlegi körülmények között, mert mi vagyunk, mi lehetünk a változás.
Borítókép: Weiner Sennyey Tibor szentendrei méhese (Fotó: Bach Máté)
