Adam (Jason Statham) elszigetelt helyen él egy pajtában, és méhészként ténykedik. Egyedül a főbérlőjével ápol közelebbi kapcsolatot, ám amikor az idős hölgy öngyilkos lesz, miután adathalászok megfosztják minden vagyonától, hősünk bosszút esküszik.
Felkutat mindenkit, akinek köze volt az esethez, ám rá kell jönnie, hogy a szálak magasra vezetnek.
Nem kell agytrösztnek lenni, hogy megjósoljuk, mire lehet számítani egy Jason Statham-filmben. Ha hozzávesszük a szebb napokat látott Ayert, illetve a pocsék forgatókönyveiről híres Kurt Wimmert, pláne érdemes a helyén kezelni az összképet.
A méhészre senki nem a művészi ambíciók, az összetett sztori és a komplex jellemek miatt fog beülni, sokkal inkább a kellemes, stílusos akciózás reményében.
Nem előnyös, ha egy filmet már a megtekintés előtt elkezdünk mosdatni, de arra mindenképp jó eme módszer, hogy az elvárásainkat lejjebb tornásszuk. Ennek szellemében érdemes jegyet váltani erre a felejthetően szórakoztatónak ígérkező zsánermozira, ám még így is érhetik meglepetések az embert. Miről is van szó? A felütés minden második akciófilmben megtalálható, ám Ayer munkája szemérmetlenül lemásolja az első John Wick-film történetét, kisebb változásokkal. A halott kutyát kicserélik házinénire és méhekre, bérgyilkosok helyett a titkosabbnál is titkosabb szolgálat ténykedik, melynek nagynevű, visszavonult tagja most kénytelen kilépni az önkéntes száműzetéséből.
Ettől függetlenül a végeredmény működhetne, kár, hogy nem jön össze neki.
Az első vészharang akkor kondul meg, amikor Adam nemes egyszerűséggel besétál az adathalászok egyik központjába, és porig égeti a helyet. Látszik, hogy a tökösség manifesztációjának szánták a jelenetet, mégis végtelenül groteszk az egész, és nem sejtjük, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Előkerülnek az 1980-as éveket megszégyenítő, keménykedő egysorosok, nem beszélve a tényleges dialógusokról, ahol igazán kitűnik, mennyire pocsék író Wimmer.
Annyira butának nézik a közönséget, hogy minden lényegi dolgot legalább kétszer megismételnek, didaktikusan vonnak le bármilyen konklúziót, az abszurdba hajló csavaroknál pedig hatalmas robajú zenével húzzák alá a fontosnak szánt részt, nehogy véletlenül elsikkadjunk felette.
Egy idő után nem lehet mit tenni, el kell engedni a racionalitás legkisebb formáját is. Fergetegesen bárgyú, ahogy Statham karaktere rendre méhes allegóriákkal dobálózik, mintha nem tudna különbséget tenni a méhek és az emberek társadalma közt. Érződik, hogy frappánsnak gondolták az áthallásokat, csak azt nem ilyen előadásmódban kéne prezentálni. Egymást váltják a szemöldökráncoló szegmensek, és A méhész lassacskán átfordul az annyira rossz, hogy az már jó irányába. Az önreflexív bohózat viszont ott bicsaklik meg, hogy véresen komolyan veteti magát. Ez a közepes akcióknál még rendben is lenne, történetmesélésben azonban millió sebből vérzik.
A sablonosság és a primitív párbeszédek egy dolog, de ne akarjunk aktuálpolitikai fricskát beletenni valamibe, ha azt sem tudjuk, hogy mi fán terem.
A méhészt szinte jelenetről jelenetre ízekre lehet szedni.
A film szemernyi egyediséget sem tartalmaz, kimondhatatlanul ostoba, nincsenek karakterei, holott Statham mellett olyan húzónevek tűnnek fel, mint Jeremy Irons, Minnie Driver és Josh Hutcherson.
Ha nem akarna ennyire görcsösen keménynek látszani, még működhetne is, de így saját magát gáncsolja ki. Valahol mégis szórakoztató ez a rengeteg bagatell őrültség, amit összehoztak. Ha már akciófilmként nem, legalább paródiaként legyen értelme, még ha nem is ez volt az alkotói szándék.
Borítókép: Jelenet A méhész című filmből (Forrás: MGM Pictures)
