1972. október 13-án fedélzetén a Chilébe tartó Old Christians Club uruguayi rögbicsapattal lezuhant egy kisrepülő az Andokban. A tragédiát követően összesen 33-an maradtak életben, sokuk súlyos vagy életveszélyes sérülésekkel. A chilei légi kutató- és mentőszolgálatot egy órán belül értesítették a járat eltűnéséről. A bajbajutottakat aznap délután négy repülőgép kereste egészen sötétedésig. Az épségben maradt utasok észlelték a gépeket, ezért poggyászok segítségével keresztet rajzoltak a hóba, de azt egyik repülőgép sem vette észre. A sikertelenül végződő keresési expedíciót végül nyolc nap után állították le.
Az igazi megpróbáltatások csak a baleset után kezdődtek: nemcsak a hideggel, a sebesülésekkel és egy lavinával, de a kilátástalanság érzésével és az élelemhiánnyal is meg kellett küzdeniük. 72 napot töltöttek el így, végül 16-an élték túl.
J. A. Bayona A hó társadalma című filmjét a túlélőkkel közeli ismeretségben lévő újságíró, Pablo Vierci 2008-as, azonos című könyve ihlette, s tízévnyi előkészület és hosszas kutatások után, a túlélőkkel folytatott, ötvenórányi valós beszélgetés alapján született meg. A tíz év – a vizuális megoldásokon a karakterépítésen át a dialógokig – a film minden elemén meglátszik.
Bayona fantasztikus részletességgel nyúl a történethez, a tények pontos ismeretén túl pedig a lelki aspektusokra helyezi a fő hangsúlyt.
A spanyol rendező nem választ főhőst, több karaktert mozgat egyszerre, az igazi bravúr pedig az, hogy a két és félórás játékidő alatt mindegyiket életben tudja tartani. A csoportdinamikai folyamatok mellett az egyének szintjén megszülető „válaszok” is előtérbe kerülnek, így a film igen pontosan mutatja be egy új norma megszületésének stációit.
Kik vagyunk a hegyekben? – teszik fel a kérdést többször. Ez a hó társadalma, itt mások a szabályok. Máshol kell meghúzni a határokat, az életben maradás a tét.
Nyolc tábla csokoládé, egy doboz kagyló, három kis üveg lekvár, egy doboz mandula, néhány datolya, cukorka, aszalt szilva – ennyi volt az összes élelmük. A balesetet követő napokban ezeket szigorú rendszer szerint osztották be, egy hét után azonban minden elfogyott. Ezután az ülések belsejében lévő pamutot és a bőrt kezdték el megenni, bár ezek elfogyasztásától csak betegebbek lettek. A kannibalizmus gondolatát ki nyitottabban, más teljes elutasítással fogadja, a filmet narráló Numa (Enzo Vogrincic) szinte a végsőkig ellenáll, majd ő is rászánja magát és eszik a húsból.
A film egyik legmeghatározóbb része az a hosszú beszélgetés, amely arról szól, hogy használják-e a testeket vagy sem. Tekintve, hogy mindegyikük római katolikus vallású volt, a kényszerű döntést komoly erkölcsi fenntartásokkal kezelték, végül vallási meggyőződésükön felülkerekedve, a kannibál aktust az Eucharisztiával párhuzamba hozva cselekedtek. Abban is megegyeztek, hogy ha közülük meghal valaki, az szintén felajánlja a testét a többieknek.
Bayana rendezésében a film legerőteljesebb érzelmi hatást kiváltó része méltósággal jelenik meg, a morálisan erősen megkérdőjelezhető módszer elfogadásának szakaszai nemcsak a szereplőkön, hanem a nézőn is tetten érhetők, ezzel beteljesítve a rendezői intenciót, miszerint el kell fogadnunk, a hegy mást diktál, mint a normális, „lenti” élet.
A spanyol rendező hibátlan arányérzékkel keveri a vizuálisan megrázó képsorokat a legemberibb, személyiségárnyalatokat bemutató jelenetekkel, dialógusokkal, egyebek mellett ennek is köszönhető, hogy A hó társadalmát Golden Globe-ra jelölték a legjobb, nem angol nyelvű film kategóriában, és az sem véletlen, hogy Spanyolország ezzel az alkotással pályázott a legjobb nemzetközi játékfilm Oscar-díjára. Mi már most odaadnánk neki mindkettőt.
Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Netflix)
