A műsorban Schnell Ádám elmondta, hogy Budapesten született, sashegyi gyermek, de budainak vallja magát, mert neki ennek hangsúlyos különbsége van. Édesapja az akkor még agglomerációnak számító városrészben volt körzeti orvos, aki rögtön az egyetem elvégzése után került oda, és több mint ötven éven át látta el a betegeket. Mindenki nagyon szerette és tisztelte őket, szép gyermekkora volt. Annyira kötődik a városrészhez, hogy nemrég vissza is költözött a környékre.
Tizenéves volt, amikor az édesapja megkérdezte, mivel szeretne foglalkozni, ha felnő. A válasza az volt, hogy vagy világhírű focista, vagy világhírű színész.
A futball adott volt, mert a barátaival állandóan rúgták a bőrt. Az általános iskola 5. osztályában érintette meg a színjátszás, osztályfőnöke irányította a művészetek felé. Gyakran szerepelt kisebb darabokban, volt Kis herceg, és adott elő Örkény egyperceseiből is. Szavalóversenyeken is indult, akkor érezte úgy hogy ő ezt érti, érzett valami pluszt, amikor ilyesfajta dologgal kellett foglalkoznia. Ennek az adottságnak valószínűleg családi gyökerei is lehettek.
Anyai nagypapám görögkeleti pap lett, de ő is kacérkodott a színészet gondolatával, mint ahogy édesanyám is, aki az 50-es években együtt felvételizett Sztankayval, ami köztük egy életre szóló kapcsolat lett. Amikor én színész lettem, akkor is nagy szeretettel köszöntötték egymást. Közös pont volt bennük, hogy mindketten lelkészek gyerekei voltak, hisz Istvánnak görögkatolikus pap volt az édesapja
– mesélte a színész.
Schnell Ádámban tizennyolc éves korára annyira megerősödött a színészet iránti vágy, hogy nem is adta be máshová a jelentkezési lapját, csak a színművészeti főiskolára. 1982-ben azonban nem vették fel, ami miatt nagyon megbántva érezte magát.
Édesapja egyik ismerőse révén valaki összehozta Psota Irénnel, aki meghallgatta, hogyan szavalja Kosztolányi Akarsz-e játszani? című versét. Ő biztatta, hogy ha nem sikerülne a felvételije, akkor menjen el a Nemzeti Színház Stúdiójába, ahol Vámos László, a férje volt a főrendező.
– Montágh Imre felvételiztetett és azt kérte, hogy mondjam el Kosztolányitól a Hajnali részegséget, amit én egyébként nagyon szerettem. Ott álltam 18 évesen, a versben pedig elhangzik: „Ötven, jaj, ötven éve – szívem visszadöbben – halottjaim is itt-ott egyre többen”. Ez egy eléggé megélt élet, és Montágh végig hagyta mondani. Hát eléggé szenvedtem, de később megkérdeztem tőle, hogy miért hagyta, hogy végigmondjam? Azt mondta, hogy ő nem a verset figyelte, hanem azon gondolkodott, hogy ez a fiatalember lehet-e a Schnell János professzor úr unokája.
Nagyapám, Schnell János orvosprofesszor volt, ő hozta létre Budapesten a gyermek mentális pszichológiai központot. A József utcában volt az első székhelyük, és Montágh tanár úr fiatal végzősként nagyapám alatt dolgozott. Nagyon megkedveltük vele egymást, bár a főiskolán már nem tanított
– emlékezett vissza a színész.
