A népi Babits

Gróh Gáspár Pethő Sándor-díjas irodalomtörténész, kritikus, esszé- és közíró, szerkesztő, a Magyar Nemzet egykori munkatársa. Fő kutatási területe az irodalom a történelemben és a történelem az irodalomban. A Magyar Művészeti Akadémiához még tavaly csatlakozott, székfoglaló beszédét azonban most, február 26-án tartotta, amelyben Babits Mihály népköltészethez való viszonyát járta körül.

Gróh Gáspár irodalomtörténész előadása MMA székfoglaló Fotó: Havran Zoltán

Gróh elmondása szerint szándékos a provokatív cím, azaz A népi Babits, amelyet előadásának adott, ugyanis a témát körüljárva egy kalandos felfedezőutat kívánt tenni, amelyet nem a meglévő kutatásaiból választott. Célja a Babits-kép korrekciója.

Gróh Gáspár székfoglaló előadásának címe: A népi Babits. Fotó: Havran  Zoltán

– Az irodalomtörténeti komplexumban Babitsot igyekeztek szembeállítani a kormányoldali Magyar Szemlével, amivel a Nyugat nem érintkezhetett. Ezzel szemben Babits és Szegfű Gyula együtt dolgoztak és rengeteg kapcsolati formájuk volt – emelte ki Gróh.

Az irodalomtörténész Hamvas Bélát idézte, miszerint Babits a modernek között a legkonzervatívabb, és a legmodernebb konzervatív is egyben. Szerinte a megállapítás Babits költészetére, illetve poétikájára vonatkozott, de gondolkodásának egészét tekintve is jellemző, hogy két pólus határozta meg.

– De mit mond Babits? „Egész életünkben abból táplálkozunk, amit gyerekkorunkban gyűjtöttünk, s az egész élet csak arra való, hogy a gyermekkori
benyomásokat földolgozzuk” – idézte a költőt.

Babits a gyerekkorát Szekszárdon töltötte, ahol az urbanitás és a ruralitás találkozott.

– Kétezer éves múlt, kisnemesi kultúra, polgári jelen. Babits mégis „vidéki”. Ahol él, több kultúra találkozási helye. A polgári élet rendje éppen úgy köti, mint rendi múltja. Elvárja magától, hogy a falu fölött legyen; a nép és a paraszt fizikai közelsége szociális és kulturális értelemben áthidalhatatlan távolság. Ezen nem változtat a liberális szabadságeszmény, köti a pannon tradicionalizmus és a provincialitás – fogalmazott.

Gróh szerint a költő már gyerekkorában magába szívta a nemzettudatot.

– Ha a magyar kultúra, a magyar irodalom nem tart lépést azzal a világgal, amelyhez tartozik, akkor nincs jövője. Meggyőződése viszont, hogy minden nemzet érték, különálló szín, amit meg kell őrizni. Őrző, mert konzervatív – és reformer, mert a változásra, megújulásra való képtelenség: pusztulás. Úgy áll az irodalmi modernizáció élcsapatába, hogy megmarad konzervatívnak – véli Gróh Gáspár.

Székfoglaló beszédében úgy fogalmazott, 

Babits ragaszkodik a Vörösmarty–Arany–Petőfi hagyatékhoz, melynek világirodalmi rangjában bizonyos. Gyakran hivatkozik rájuk, de kerüli, hogy velük kapcsolatban leírja a »népiesség« kifejezést, helyette inkább nemzeti költészetről szólt.

Gróh szerint Babitsnak jó oka van rá: számára a klasszikus népiesség a XIX. század magyar irodalmi aranykorának meghatározója. De a jelenében uralkodó, kortársi utónépiesség üres, többszörösen epigon, „nótaszöveg”-költészet. Modernnek lenni csak ennek ellenében lehet. És kell is. Hozzátette: a korban Ady az ideál, Babits is benne találta meg a magyarság, modernség minőség költői példáját.

A Nyugat szétesését követően az apolitikus Babits életútjában azonban egy teljes újratervezés következik.

Gondolkodása, tájékozódása, kötődései mélyrétegéhez, saját múltjához fordul: a nemzeti tragédia fölerősíti kora ifjúságának reflexeit. Az egyetemesség igézete mellé visszakerül magyarságélménye: ha minden nemzet érték, akkor a sajátja is az. E fordulat hozza elő korábban alig mutatott arcát. Ezért mondhatta róla Illyés Gyula: korszerűsége mellé »odatehetjük még a magyart«.

Gróh Gáspár elmondása szerint a népköltészet a klasszikus iskolázottságú Babits számára sokáig idegen és értelmezhetetlen fogalom maradt. 

– Babits szerint „a népköltészetről való felfogásunk tele van mitológiával”, amiben nem hisz. Meggyőződése volt, hogy minden költészet csak és kizárólag költő által születhet. Vagyis attól, hogy a szerző neve ismeretlen, az még létezik. Ezért jut arra a következtetésre, hogy nem tud „egyéb definíciót találni a népköltészet számára, mint azt, hogy az: olyan költészet, mely irodalmilag műveletlen költőktől származik” – magyarázta.

Majd hozzátette, hogy azt viszont később elfogadja, hogy „nemcsak a könyvekben rejlik a kultúra. Vagyis, a korszellem változására reagálva Babits kultúra fogalma is változott, másként nézett a népköltészetre – ami a népiességhez, majd újnépiességhez való viszonyára is kihatott.

Az újnépiesség megfelelt tradicionalizmusának és modernitásigényének – amit összeköthetett minőségeszményével.

– Babits, az előadás címével szemben, természetesen nem volt népi. De kétségkívül volt szerepe az újnépiesség irodalmi elfogadtatásában és a népi írói mozgalom előtörténetében. Babits, egy rossz ízű, de használható kifejezéssel élve, kívülállóként is útitársa volt az újnépies költői hullámnak, és megnyilvánulásai segítették a népi írói mozgalom társadalmi befogadását. Életművéből kihagyhatatlan része ez a kapcsolat – és kihagyhatatlan a népiek történetéből az, hogy Babits – a maga tartózkodó módján – de ott állt hátországukban – mesélte Gróh.

A Magyar Szemle főszerkesztője 2006-tól 2011-ig Mádl Ferenc volt köztársasági elnök irodavezetője, valamint a Köztársasági Elnöki Hivatal főosztályvezetői, majd a Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának vezetői tisztségeit is betöltötte. 2017-ben Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetésben részesült, 2019-ben pedig az MMA írói díjával, valamint Teleki Pál-emlékéremmel és Kölcsey-emlékéremmel ismerték el munkásságát. Gróh Gáspárt a Kortárs 2020-ban fogadta díjazottjai közé, a folyóiratban azóta is rendszeresen publikál – méltatta az irodalomtörténészt korábban a Kortárs online.

Borítókép: Gróh Gáspár irodalomtörténész előadása a Vigadóban (Fotó: Havran Zoltán)