A négyalkalmas kurzuson – amelynek a színház Tolnay Szalonja adott otthont – az elsősorban szakmabeliekből álló hallgatóság úgy érezhette, hogy a rövid idő ellenére mégis olyan tudással gazdagodhat, amely egy életre szól. Az egyenként több mint egyórás előadásokon Szirtes Tamás beszélt sok már érdekesség mellett a Madách Színház múltjáról, a nagy elődökről, köztük Ádám Ottóról és Kerényi Imréről, a korábbi korszakokról és arról, hogy miért jelentett kihívást, amikor zenés színházzá alakult a korábban főleg prózai műveket bemutató teátrum.
Szirtes Tamás megosztotta a jelenlévőkkel a rendezéssel, a zenés színház működésével kapcsolatos gondolatait, tapasztalatait. Azt is kifejtette, miért a történetmondást, a mesét látja a legfontosabb elemnek egy-egy előadás esetében, és miért erre alapozza a színház profilját is.
Mint mondta, az emberek lelkéhez a mesén keresztül a legkönnyebb eljutni. Amint megszűnt a létfenntartásért folytatott állandó aggodalom, amint biztonságban érezte magát, az emberiség szükségét érezte, hogy meghatározza helyét és célját a világban. Így születtek meg az ősi, máig halhatatlan mítoszok, mondák, sőt maguk a bibliai történetek is. Hangsúlyozta, hogy az emberek ma is örömmel, tiszta gyermeki lélekkel adják át maguknak a meséknek. Boldogan hisznek, álmodoznak, ha hagyják nekik, és amint felgördül a függöny, készségesen átadják magukat a színház varázsának, hogy belecsöppenhessenek egy másik világba.
Egyben arra is rávilágított, hogy a mese nagyon sérülékeny, de meghálálja, ha jól bánnak vele, és az előadások végén jó esetben megszülető siker, a sok rajongó, áhítatos, gyermeki tekintet nemcsak a társulatnak, de magának a történetnek is szól. Elérendő célként, egyfajta ars poeticának is tekinthető gondolatként idézte Ady Endre alábbi sorait:
S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.
Mint mondta, ez számára kiemelt szempont: szép meséket mesélni, előidézni a katarzist.
A színházigazgató felhívta a figyelmet arra is, hogy a színházban nem uralkodhat az ego.
– Azért vagyunk itt, hogy szolgáljunk. Megmutatjuk, nem pedig megteremtjük a világot – mondta, hozzátéve, hogy rendkívül fontos, hogy mindez autentikusan történjen. Ebben pedig kiemelkedő szerepe van elsősorban az írónak és a rendező mellett a dramaturgnak is, illetve külföldi eredetű művek esetén a fordítónak. Hosszú előzetes, elemző jellegű munkának kell megelőznie egy-egy darab színpadra állítását. Nem csorbulhat az eredeti szöveg, érvényesülnie kell a szerzők mondanivalójának. Emlékeztette a jelenlévőket arra, hogy a színháznak nemcsak gyönyörködtető, de ismeretterjesztő funkciója is van, éppen ezért magát a művet, nem pedig egy átiratot kell bemutatni a közönség számára. Szabad, sőt kell is húzni, illetve az adott kort és a darabot a mából szemlélve, mai nézőpontból megmutatni és értelmezni, de nem szabad alapjaiban megváltoztatni a művet.
Hozzátette, hogy a zenés darabok a szerzői jognak köszönhetően védve vannak a rendezői átírással szemben, nem lehet megváltoztatni például a helyszínt, a kort, amelyben játszódik, a szereplők korát és nemét. De ezeket prózai darabok esetében szintén tiszteletben kellene tartani. Nem lenne szabad átírni Molnár Ferenc zseniális párbeszédeit vagy indokolatlanul tornacipőbe és farmerbe öltöztetni Shakespeare halhatatlan karaktereit.
Szirtes kifejtette a rendező feladatait is. Mint mondta, először is meg kell érteni a darabot, ami csakis hosszas elemzéssel lehetséges. Utána keresheti benne valaki önmagát, illetve azt a szereplőt, akivel a történetmesélés során azonosul, és akinek a szemszögén keresztül a nézőt is végigvezeti a történeten. De egy jó rendezőnek a színészeket is ugyanígy tudnia kell vezetni. Meg kell értenie, hogy sokféleképpen lehet valamit jól, értékesen csinálni. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy az adott történethez és helyzethez mérve koherens és odaillő értelmezés és megoldás csak egyféle lehet. Emellett rendkívül fontos elnyerni a színészek bizalmát.
