Az irodalomtörténet a vásárlás mindenféle izgalmas részletét kiderítette. Az év elején Babits nagyobb összegű honoráriumot kapott Dante Paradicsomának fordításáért. A pénzt a család ügyvéd barátjára, Nagy Zoltánra bízták, aki rövid idő alatt megsokszorozta. Visszaemlékezése megjelent az 1941-es Babits Emlékkönyvben. „...1924-ben történt, hogy az évi végelszámolásnál az egyik kiadótól nagyobb összeg járt Babitsnak. Ritka eset magyar írónál!...a dilemma, amellyel Babitsék fogadtak: vegyenek-e ruhákat az asszonynak, vagy vegyenek valami mást? Erről a «valami más»-ról hamarosan kiderült, hogy… egy kis házikóról álmodoznak… Találtak egy kis házikót Esztergomban, az Előhegyen… Út nem vezetett hozzá, de nem baj! Nehéz feljutni, de gyönyörű a kilátás, mikor már fent van az ember…”

A tervből döntés lett, s 1924. március 27-én Popper Dezső ügyvéd esztergomi irodájában aláírt adásvételi szerződés szerint Babits Mihály és felesége házat vásárolt az esztergomi Előhegyen.
Az épület nem túl nagy, de a háromfős családnak kényelmes lehetett. Nem csoda hát, hogy amikor csak tehették, Esztergomban éltek. Vendégeket is fogadtak, mint arról a magyar irodalom egyik legkülönlegesebb emléke, a híres aláírásfal tanúskodik. Aki megáll a rendkívüli sarok előtt, a legnagyobb költőink, íróink, tudósaink neveit fedezheti fel. Márffy Ödön, Szekfű Gyula, Szerb Antal, Weöres Sándor, Sík Sándor, Fülep Lajos, Illés Endre, Gellért Endre, Vas István, Ortutay Gyula, Gyergyai Albert, Francois Gachot, K. Grandpierre Emil, Ritoók Emma, Fenyő Miksa, Devecseri Gábor, Németh László, Szabó Lőrinc, Jékely Zoltán, Schöpflin Aladár és mások nevét lehet kibetűzni.
Gonosz pletykát is terjesztettek a falról, amely már a maga korában is a Babits-nyaraló nevezetessége volt. Állítólag a család a nem túl jelentős vendégek aláírását letörölte a falról.
Egy másik legenda a dolgozószoba boltívére felkarcolt idézethez kötődik. A szöveg így szól: „Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet”. Babits pedig minden vendégének feladta a leckét, vajon honnan származik a strófa. Senki sem tudta, egyedül Szerb Antal, aki mosolyogva jelölte meg a forrást: Szigeti veszedelem, harmadik ének, 35. versszak. Éppen Zrínyi költészeténél tartott a Magyar irodalom történetében.