Európai horizont látszik az esztergomi Előhegyről

Magyar Róma, magyar Firenze, mondja Babits Esztergomról, s mintha csak vállat vonna, hozzáteszi: Miért ne? Aztán rövid kis esszét ír arról, miféle szálak kötik Itáliát Pannóniához. Csak úgy, lényegtelen semmiségként megemlíti benne: „A dunántúli lugasok és méhesek padjain Vergilius és Lucretius könyvei hevertek.” Mediterrán vidék, akkor is, ha távol fekszik a Földközi-tengertől. A poeta doctus nem is bírja sokáig elviselni a főváros lélektelen dübörgését, s házat vagy inkább valamiféle azilumot vásárol a Duna mellett a magyar Rómában, Esztergomban. Ennek éppen száz esztendeje.

Babits Mihály egykori nyaralója Esztergomban Forrás: Facebook/Babits Mihály Emlékház

Az irodalomtörténet a vásárlás mindenféle izgalmas részletét kiderítette. Az év elején Babits nagyobb összegű honoráriumot kapott Dante Paradicsomának fordításáért. A pénzt a család ügyvéd barátjára, Nagy Zoltánra bízták, aki rövid idő alatt megsokszorozta. Visszaemlékezése megjelent az 1941-es Babits Emlékkönyvben. „...1924-ben történt, hogy az évi végelszámolásnál az egyik kiadótól nagyobb összeg járt Babitsnak. Ritka eset magyar írónál!...a dilemma, amellyel Babitsék fogadtak: vegyenek-e ruhákat az asszonynak, vagy vegyenek valami mást? Erről a «valami más»-ról hamarosan kiderült, hogy… egy kis házikóról álmodoznak… Találtak egy kis házikót Esztergomban, az Előhegyen… Út nem vezetett hozzá, de nem baj! Nehéz feljutni, de gyönyörű a kilátás, mikor már fent van az ember…” 

Babits Mihály egykori háza Esztergomban (Forrás: Facebook/Babits Mihály Emlékház)

A tervből döntés lett, s 1924. március 27-én Popper Dezső ügyvéd esztergomi irodájában aláírt adásvételi szerződés szerint Babits Mihály és felesége házat vásárolt az esztergomi Előhegyen.

Az épület nem túl nagy, de a háromfős családnak kényelmes lehetett. Nem csoda hát, hogy amikor csak tehették, Esztergomban éltek. Vendégeket is fogadtak, mint arról a magyar irodalom egyik legkülönlegesebb emléke, a híres aláírásfal tanúskodik. Aki megáll a rendkívüli sarok előtt, a legnagyobb költőink, íróink, tudósaink neveit fedezheti fel. Márffy Ödön, Szekfű Gyula, Szerb Antal, Weöres Sándor, Sík Sándor, Fülep Lajos, Illés Endre, Gellért Endre, Vas István, Ortutay Gyula, Gyergyai Albert, Francois Gachot, K. Grandpierre Emil, Ritoók Emma, Fenyő Miksa, Devecseri Gábor, Németh László, Szabó Lőrinc, Jékely Zoltán, Schöpflin Aladár és mások nevét lehet kibetűzni. 

Gonosz pletykát is terjesztettek a falról, amely már a maga korában is a Babits-nyaraló nevezetessége volt. Állítólag a család a nem túl jelentős vendégek aláírását letörölte a falról. 

Egy másik legenda a dolgozószoba boltívére felkarcolt idézethez kötődik. A szöveg így szól: „Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet”. Babits pedig minden vendégének feladta a leckét, vajon honnan származik a strófa. Senki sem tudta, egyedül Szerb Antal, aki mosolyogva jelölte meg a forrást: Szigeti veszedelem, harmadik ének, 35. versszak. Éppen Zrínyi költészeténél tartott a Magyar irodalom történetében. 

Persze mindez csak bájos legenda, kellemes adoma, de megmutatja, hogyan éltek, milyen műveltségeszményt vallottak XX. századi nagyjaink. Babits viszont olyasmit talált itt, ami a maga irodalmi eszményeit tette teljessé. Említett esszéjében így foglalja össze személyes kötődéseit: „Nemegyszer esett meg, hogy anyám szőlőjében római pénzeket kapált ki a szőlőmunkás a hegyből. Az én szülővárosom az ős, római Alisca, büszkén mutatja múzeumában a környéken talált római leletek sokaságát. Én magam a római kultúra iránti lelkesedésben nőttem fel. Apám klasszikus műveltségű ember volt, s az én koromban a magyar iskolák még híven ápolták a klasszikus nevelés hagyományait. A kitűnő szerzetestanárok a latin szó tiszteletét és szeretetét oltották belém. Első nagyobbacska, megtakarított pénzemen Itáliába szöktem ki. Azonnal otthon éreztem magamat, az antik Itália után a modern is barátommá vált! Nemcsak a latin szók csöngtek ismerősen fülembe. Ismerősek voltak az enyhe hajlású, édes dombok is, az ég kéksége, a felhők fénye s a levegő íze. Úgy éreztem, hogy a csodálatos itáliai táj, amerre akkor jártam, rejtelmes módon rokon az én pannón hazám tájaival.”

Nem meglepő tehát, ha otthon érzi magát az esztergomi Előhegyen, ahonnan messze belátni a Dunakanyar dimbes-dombos csodáját, s nem meglepő az sem, ha a magyar irodalomban talán Babits képviseli leghatározottabban azt az antikvitásra mutató, középkori hagyományokat őrző, reneszánszból merítkező neohumanista nézőpontot, amelyben a forma és a tartalom, a szellem és az érzelem, a józanság és az elragadtatás úgy keveredik, hogy a műélvező úgy érzi, az európai kultúra teljességét borítja elé az alkotó.

Babitsnak nincs esztergomi ciklusa, de a helyi irodalomtörténészek nagy gonddal gyűjtik össze azokat a szövegeket, amelyeket biztosan, vagy jó eséllyel ebben a kis nyaralóban írt. Itt született a Dal az esztergomi bazilikáról című verse, amelyből sugárzik a nyaralótulajdonos öröme: „Épen olyanok mint otthoni dombjaim: / alattam, fölöttem egy kis darab enyim.” És – az európai horizonthoz híven – itt keletkeztek Poe, Dante, Wiliem Blake, Yeats, Anakreon, Goethe, Baudelaire, Horatius fordításai. Végül innen vitték utolsó útjára. Illyés Gyula ágya mellől vette magához Szophoklész-fordításának korrektúrapéldányát. 

Babits 1941-es halála után a ház sok sérülést szenvedett, de nem romlott le teljesen, így 1961-ben emlékhely lett. 

A Magyar Nemzeti Múzeum Babits Mihály Emlékháza idén, 2024-ben a 100. éves évfordulóra való tekintettel a megszokottnál néhány nappal korábban nyit, március 27-től várja az érdeklődőket. 

Borítókép: Babits Mihály egykori esztergomi nyaralója ma emlékhely (Forrás: Facebook/Babits Mihály Emlékház)