Nagy Sándor: Ha filmet forgatsz, keress magadnak egy széket

A Most vagy soha! című filmben az Emich Gusztáv karakterét alakító Nagy Sándortól megtudtuk, hogyan került vicces közelségbe egy tehénnel, miért fontosak a drámákban a humoros karakterek, és azt is, hogy mi a legnagyobb kihívás egy ilyen monumentális alkotásnál. Kulisszatitkok a március 14-én megjelenő történelmi filmről.

Nagy Sándor Jászai Mari-díjas magyar színész, énekes. Budapest 20240221 Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– Megfogta a műfaj?

– Nagyon! Amikor odamentünk a Nemzeti Múzeum elé, és ott volt ötszáz statiszta ökrös szekérrel, mindennel, az nagyon nagy élmény volt. Megragadott az is, hogy milyen zseniális technikával készült ez a film. Hogy megalkották az akkori Budapestet, hogy például a Nemzeti Múzeum körül nincsenek épületek – sorolhatnám a technikai bravúrokat. Hihetetlenül profi lett. Forgatni nagyon szeretek, szívesen kipróbálnám magam filmben akár valami drámai szerepben is. Nem feltétlenül csak a vígjátéki vonalat vinni, hanem egy sokkal izgalmasabb, drámaibb karaktert is eljátszani. Mindenre nyitott vagyok. Az amerikai filmforgatás például olyan, hogy ha kapsz egy főszerepet, akkor arra készülsz egy évig, kizárólag csak arra. Amikor még a Madáchban is voltam, akkor a Covid előtt húsz különböző darabban játszottam. 

– Voltak nehéz vagy váratlan körülmények a forgatás során?

– Huszonkét napot forgattam. Volt egy jelenet, amikor az erkélyről szórták a szórólapokat. Ott volt esőztető, meg több száz statiszta, és többször is fel kellett venni, ahogy ázunk az esőben. Én még valahogy úgy álltam, hogy éppen csak hogy a karom ázott, de a többiek teljesen vizesek lettek. Nem volt túl kellemes. Egy konkrét falut húztak fel Fóton, felépült a Pilvaxtól kezdve minden. Zseniálisan nézett ki.

– A humor mellett a drámaiság is megjelenik a filmben?

– A drámai vonal nagyon erős, Horváth Lajos Ottó szerepe kiemelkedő, nagyot játszik benne. Ő egy abszolút negatív figura, aki megpróbálja az egész forradalmat megakadályozni. Iszonyatosan látványos lesz a film, amiben nagyon eltalálták az arany középutat: a romantikus szál, a forradalmi szál és a drámai vonal közben a fiatalos humor is megjelenik. A forradalmi ifjúság alapvetően a humoros vonalat hozza. Az a jó a filmben, hogy olyan, mintha ma történne, az a fajta huncutság, az a fajta alkalmankénti pofátlanság jellemző az akkori fiatalokra is, nem csak a mostaniakra. Csak a jelmezek és a díszletek jelzik ebből a szempontból a kort. Az egészet emeli, hogy nagyon jó volt a karakterválasztás is.

– Könnyen ment a munka Lóth Balázs rendezővel?

– Balázzsal a Mi kis falunkban már dolgoztunk együtt. Nagyon jó fej, kedves ember, és soha nem akar beleerőszakolni semmibe. Nekem személy szerint nagyon jó volt az, hogy Szente Vajk, a film egyik kreatív producere is ott volt minden forgatáson, és neki is volt sok instrukciója, javaslata, amik szerintem mindenképpen előrevitték a cselekményt vagy az adott jelenetet. 

– Volt olyan díszlet, módszer, bármi, amivel most, ezen a forgatáson szembesült először?

– Volt egy vicces dolog, mert állatok is voltak a forgatáson, a lovaktól elkezdve a tyúkokon át a tehénig minden. Van egy jelenet a filmben, ahol a Nemzeti Múzeum igazgatójának átnyújtom a Nemzeti dalt, hogy ezt majdmtegyék be a vitrinbe – próbálok a szerepem szerint marketinget csinálni a dolognak. Ebben a jelentben egy tehén mellettem ette a szénát, és az volt a dolga egy ponton túl, hogy a zsebemet kezdje el enni. Ezt egy állatidomár tanácsára úgy kiviteleztük, hogy kenyeret tettünk a zsebembe, amit aztán rengetegszer el kellett játszani, hogy a tehén tudja, hogy ez lesz majd a dolga. Ez például egy nagyon különleges élmény volt. Jó fél órát elszórakoztunk azzal, hogy a tehén ezt megtanulja. Hála istennek pont elcsíptünk egy jelenetet, amikor a tehén elkezdi a gatyámat enni. Ez egy érdekes technikai dolog volt. Kutyával már dolgoztam színpadon egyszer, de ilyen hatalmas állattal még nem. 

– Mennyire ragaszkodtak a szövegkönyvhöz? Voltak rögtönzések?

– Lassan már két éve volt a forgatás, kicsit kopnak az emlékek, de talán egyszer-kétszer volt olyan, hogy azt mondták, jó, inkább ezt a mondatot mondd vagy hogy most ez jobban megy a szituációhoz. De mindenki nagyon rugalmas volt. Szokták mondani, hogy egy forgatásnál izgalmasabb, érdekesebb és unalmasabb dolog nincs. Még a régi nagyok, akár Molnár Piroska vagy Zenthe Feri bácsi is mondogatta mindig, hogy ha filmet forgatsz, akkor keress magadnak egy széket, hogy a szünetekben le tudj ülni. Merthogy sokkal több az az idő, amikor nem forgatsz, mint amikor forgatsz. Odamész reggel hatra, bemész a fodrászatba, sminkbe – arra szánnak egy-két óra hosszát mindenkinek, a nőknek még többet, mivel egy az egyben úgy kell állnia rajtad mindennek, mint az előző forgatáskor, ezért a stáb mindig nézi a korábban elkészült fotót. Ebből a szempontból az egész egy hihetetlenül összeszedett dolog: ennyi embert leegyeztetni, hogy azok tényleg úgy álljanak, nehogy akármi is eltérjen a korábbi felvételektől.

– Szembesült emiatt technikai kihívásokkal?

– Nálam a legnehezebb dolog az volt, hogy a mikroportot hova tegyük, hogy ne zavarjon be. Rengetegszer a kalapomba helyeztük, és azon keresztül vezettük ki. Másképp nem lehetett megoldani, mert susogott rajtam minden. Nagyon gördülékeny volt egyébként a forgatás. Itt a színházzal ellentétben az van, hogy elindulsz, felveszel valamit, majd vársz három órát, utána pedig megint ugyanakkora elánnal kell folytatnod, mint előtte. Közben pihenj is, de azért ne az legyen, hogy alvásból ugrasz fel. Ez a libikóka része talán a legfárasztóbb. De nagyon nagy kaland volt, és jó lesz majd visszanézni a filmet, amikor majd eszembe jut, hogy ezt itt, azt meg ott vettük fel. Érdekes lesz, hogy majd ha összeáll, tudom-e nézőként nézni. 

Borítókép: Nagy Sándor Jászai Mari-díjas magyar színész, énekes (Fotó: Bach Máté)