A Polis Kiadó és a PIM gondozásában megjelent különleges gyűjtemény Páskándi Géza 1971–1973 között megjelent, illetve kéziratban maradt esszéit tartalmazza, amelyekben a szerző a magyar irodalomtörténetben felbukkanó lírai eszközöket vette górcső alá és hasonlította össze. Az esszék eredetileg az Utunk folyóiratban, illetve az Igaz Szó néhány számában jelentek meg kimondottan diák olvasóknak szánt oldalon.
A kötetbemutatón azonban a szerkesztő elmondta, hogy a Vándor-líra olyan tanulmányokat is tartalmaz, amelyek a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában vártak kutatójukra. Ott fedezte fel Cseke Péter a kötet előszavát és több, soha sajtó alá nem rendezett fejezetét, alfejezetét.
A PIM-ben őrzött kéziratok között kezembe került egy boríték, amelyikre ez volt ráírva: Előszó. A gépirat egyértelművé tette, hogy Páskándi eleve kötetnek szánta A vándor-lírát
– írta az izgalmas irodalomtörténeti nyomozás kapcsán a szerkesztő a romániai Helikon hasábjain a szerkesztő. A kötetbemutatón pedig arról beszélt, milyen nehéz volt rekonstruálni a kéziratos szövegeket:
– Géza nem tudott olyan gyorsan írni, ahogy gondolkodott. Ezért még az elkészült kötetekbe is bele-belejavított. Az újabb és újabb kiegészítések azonban már nem jelenhettek meg, ezért ezek most a kötetben szögletes zárójelet kaptak…
A szerkesztő úgy fogalmazott: Páskándi „nem türtőztette magát”, mindent leírt, ami valaminek a kapcsán eszébe jutott. Ebből adódik ennek a könyvnek a kettős kísérleti jellege is: „kísérlet egy gondolat viszonylagos végiggondolására, és kísérlet a szabad asszociációk és az intuíciók önmagukon való bemutatására”. Maga Páskándi így írt az esszégyűjteményről:
A vándor-líra című tanulmány-sorozatunkban a magyar költészet sajátos értékeit próbáltuk feltérképezni s a motívumok stafétáját költőtől költőig…
Temesi Ferenc azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy leszögezte: Páskándi mélyen gondolkodó filozófus volt. Akik ismerték, különösen idősebb korában, nem íróként vagy költőként emlegették, hanem filozófusként. Már a Duna-deltában ezeken a kérdéseken gondolkodott, készült egy nagyobb, összefoglaló műre. Hatalmas műveltsége révén tudta meglátni azokat a vándormotívumokat, amelyek újra és újra felbukkannak a magyar irodalomban. (Páskándit 1957-ben letartóztatták, és az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték. Büntetését a Duna-delta egyik munkatáborában töltötte. 1963 februárjában amnesztiával szabadult.)
Dávid Gyula szerkesztő, aki Páskándi rabtársa is volt munkatáborban, a kötetbemutatón elmesélte, hogy az író valóban állandóan elméletein dolgozott. Talicskázás közben is egy-egy irodalmi problémán törte a fejét, s miközben társai megpakolták a furikot, ő felvázolta nekik, mi minden jár a fejében.
– Szuverén birtokosa volt a magyar költészetének – fogalmazott Dávid Gyula. – Hatalmas műveltségére támaszkodva képes volt észrevenni, vándorló motívumokat és követni tudta azokat az Ómagyar Mária-siralomtól egészen Illyés Gyula költészetéig. És ezzel – tette hozzá – valami nagyon fontosra mutatott rá: a költészetnek lényegi eleme a visszacsatolás, a reflexió a múlt költészetére. Ettől nemzeti az irodalom.
Cseke Péter egy írásában beszámol arról, hogy Markó Béla A költészet rendeltetésszerű használatáról című kötete sokban hasonlít Páskándi A vándor-líra gyűjteményére, s e hasonlóságról Markó így nyilatkozott: Páskándi is úgy vélte, azt hangsúlyozta, hogy Vörösmarty nélkül Petőfit, Petőfi nélkül Aranyt, Arany nélkül Babitsot, Vajda János nélkül Adyt, Ady nélkül Kosztolányit vagy József Attilát nehéz pontosan érteni.
