Kanadában járunk, Kelly-Anne (Juliette Gariépi) sikeres modell, szabadidejében online pókerjátszmákon kopaszt meg másokat, de a hackerség csínját-bínját is elsajátította. Úgy dönt, elmegy a nagy médiaszenzációt kiváltó eset tárgyalására, ami az egész országot megrázta. Egy férfi ugyanis különös kegyetlenséggel megölt három tinédzserlányt, a tetteit videóra vette és a felvételeket a dark weben árusította. A nő egyre jobban az ügy megszállottjává válik.
A koncepció elsőre nem hat egyedinek, számos olyan film készült, ahol a főszereplő egyre inkább a körülmények rabjává válik, netán rögeszmésen foglalkoztatja egy tragédia. A műfajon belül elég csak David Fincher Zodiákusára gondolni, ahol újságírók fanatikus elszántsággal kutattak a gyilkos után. Plante azonban rögtön a felütésnél csavar egyet az összképen. Jelen esetben nincs szükség nyomozásra, a feltételezett tettest elkapták, Kelly-Anne puszta kíváncsiságból megy el a bíróságra, hogy felmérje a terepet. Mi, nézők vele együtt hallgatjuk a nyitóbeszédeket és szembesülünk a szörnyűségekkel.
A Vörös szobák nem siet sehova, lassan elidőz az arcokon, hagy időt mérlegelni és eldönteni, hogy melyik oldalnak hiszünk.
Amikor azt hinnénk, hogy egy szimpla tárgyalótermi dráma a komplett cselekmény, érkezik az újabb váltás. Az író, rendező itt lép egy igazán merészet, behoz a képbe egy másik lányt, Clementine-t (Laurie Babin). Nem titok, hogy több valós mészárosnak, úgymint Ted Bundy vagy Jeffrey Dahmer, rengeteg rajongója volt, akik szerelmes üzenetekkel, meztelen képekkel bombázták bálványaikat. Clem szintén ilyen „groupie”, szentül hisz a vádlott ártatlanságában és bármikor kiáll a nagyközönség elé, hogy ezt érvekkel alátámassza. A nehéz sorsú lányt Kelly-Anne veszi a szárnyai alá, noha kezdetben nem teljesen világos, miért. Ettől a ponttól kezdve sokasodnak a furcsaságok, Plante pedig több kérdést feltesz. Tényleg mindenkinek jár az ártatlanság vélelme?
Mi vesz rá valakit arra, hogy empatikus legyen egy gyilkossal?
Kelly-Anne milyen ember valójában? Ez utóbbi a kulcs, melyre konkrét választ először nem kapunk, de a direktor eleve borzasztó kevés kapaszkodót ad. Nem közöl tényeket, nem tör pálcát a fejek felett, sőt, egy idő után már a motivációk és következmények is irrelevánssá válnak. Apró utalásokból, beszélgetésfoszlányokból áll össze, hogy a lényeg nem a vádlott vagy a rajongója, hanem Kelly-Anne jelleme. Egyeseket frusztrálhat a konkrétumok hiánya, ugyanakkor kár lett volna ennél didaktikusabban mesélni, már csak azért is, mert a Vörös szobák atmoszférája egészen brutális. Nagyon kevés a vér a filmben, nincs direkt fizikai erőszak, de hallunk hangokat, látunk arcokat, amik többet mondanak a hatásvadász ingereknél. A környezet nemkülönben ingerszegény, a vörös és kék filterrel való játék egy olyan Kanadát láttat, amire egyáltalán nem asszociálnánk.
Az utolsó harmad tébolya elengedi a gyeplőt, a főszereplővel egyetemben a néző lába alól is kicsúszik a talaj, csak éppen a reakciók mások. A zárás bőr alá kúszó nyomasztása nem ad feloldozást, ám az élmény garantáltan velünk marad jó darabig.
Plante sok dologba belekap, majd kerüli a válaszadást, ami a legtöbb esetben probléma lenne, itt mégsem az. A Vörös szobák ugyanis a sorozatgyilkosos zsánert használja frappánsan arra, hogy reflektáljon egy modern társadalmi rákfenére. Az emocionális kiüresedettség ábrázolása mellett kiválóan szemlélteti, hogy egyesek meddig merészkednek el, csak hogy valami megüsse az ingerküszöbüket.
Ez a rideg távolságtartás adja a végső gyomrost ebben a nyomasztó utazásban, ami a realizmusa miatt sokkal ijesztőbb, mint a legtöbb horrorfilm.
