Farkas Adrienne műsorvezető a beszélgetés elején felidézte, hogy a művész egyszer azt mondta, talán már egymillió portrét is megfestett. Hogy miért épp portrékat szeret festeni, Gyémánt László elmondta, hogy az emberek mindig érdekelték, és a festés egy jó alkalom arra, hogy az ember ismeretségre tegyen szert.
– A főiskolán mindig ott ült a modell, és hozzászoktam, hogy addig ült ott, míg be nem fejeztem a képet. Az első megrendelésem egy portré lett volna, ami nem valósult meg, mert amikor arra került sor, hogy mennyit kellene ehhez a modellnek ülnie, elmondtam, hogy 3 órát, aztán 3 nap múlva 2 órát. Ő meg azt válaszolta, hogy ne is folytassam, mert ennyi ideje az embernek az életben nincs – mesélte a művész.
A riporter kérdésére, hogy vannak-e megrendelői manapság a művészeteknek, mint annak idején amikor a mágnások, gazdag emberek elkészíttették a feleségük, gyerekük portréját, Gyémánt László azt válaszolta, hogy ilyen téren ő szerencsés, mert neki mindig voltak megrendelői: egyetemi professzorok, egyházi személyiségek, sok mindenki.
Ami nekem fontos volt és izgatott, hogy az emberek alkotórészeit elbontva és kielemezve mi mindent lehet megtudni a paletta másik oldalán. Nemcsak abból, hogy mi van az arcán, hanem mindenből együtt. Az első megrendelésem ugye kútba esett amiatt, mert nem tudtam gyorsan festeni, és akkor felfedeztem magamnak segédeszközként a fényképezőgépet. Ahhoz kellett egy külön technika, egy módszer, amit erre a célra lehetett használni. Először beszélgetni szoktam a modellel, addig beszéltetem, vagy én beszélek hozzá, míg egyszer csak azt látom, hogy aki ott ült a széken, vagy fotelben, az megszűnt ott lenni, és lett helyette egy megfestett kép
– mesélte a Kossuth-díjas művész, aki hozzátette, hogy jó esetben ez a kép nemcsak a fejében marad meg, hanem ez lesz majd látható a vásznon is.
– Nekem van egy óriási szerencsém, ami lehetővé tette hogy könnyedén fessem a portrékat, ez pedig a feledékenységem. Ez egy lényeges dolog, bár sokan nehezen tudják felfogni, hogy miként lehet egy negatív tulajdonságot átfordítani és abból csinálni valójában a képet. Valaki megkért, hogy míg festem, csinálhasson rólam egy filmet. Akkor láttam azt meg, hogy a modell, aki ott ül, és én, aki őt festem, egymáshoz úgy közelítünk, hogy valójában olyan grimaszokat igyekszem vágni, mint ő, hogy ez még jobban kidomborodjon. Amikor erre rájöttem, akkor már tudatosan alkalmaztam – mesélte Gyémánt László, aki azt is elmondta: ahhoz, hogy egy kép sikerül-e, kell egy nagyon fontos dolog, a szerencse.
– Értek már annyira az emberekhez, hogy tudom, mire kell rákérdezni, hogy az jöjjön nekem vissza, amiből aztán tudok építkezni. Ennél azonban lényegesebb, ha a Jóisten föntről lenéz és azt mondja, hogy ne azt, hanem ott azt a másikat, azt nézd! És ha azt nézem, megoldódik a probléma. Néha nem tudom, hogy mitől oldódik meg, de megoldódik – tette hozzá a művész.
Hogy miként került kapcsolatba Gyémánt László a dzsesszzenével a nagymamája által, ki a kedvenc előadója, és milyen stílusban festett a Párizsban tanult szintén festőművész édesapja, sok más érdekes dolog mellett megtudhatják a Kossuth rádió Nagyok című műsorából, melyet a Médiaklikk oldalán hallgathatnak vissza.
