A tánc nyelvén kommunikálni

A nemrég Harangozó Gyula-díjjal elismert balettművész, Simon István egyebek mellett az idei évad eredményeiről, az általa menedzselt The Journey Production sikereiről és az operettszínházban tapasztalt művészeti szabadságról mesélt. Szóba került, milyen egyedi értéket teremthet a klasszikus balett előadásokban, ha valaki a magyar örökséget őrizve táncol.

Simon István táncművészt tavasszal Harangozó Gyula-díjjal is elismerték. Fotó: Kurucz Árpád

– A balettművészként szerzett tapasztalatait menedzserként is kamatoztatja?
– Eleinte a saját karrierem egyengetése miatt kezdtem menedzsmenttel foglalkozni, aztán az életemnek ez a része egyre jobban kiforrta magát. Olyannyira, hogy a The Journey Production nevű kooperációval – amelyben a zongora, a tánc és a klasszikus zene újszerű módon találkozik egymással – nemrég jártunk Dél-Amerikában, Chilében, de a világ számos más táján is felléptünk már a Schubert és Mozart zenéjére épülő produkcióinkkal.

– Mennyiben újszerűek ezek a produkciók?
– Andreas Heise koreográfussal – akinek nagyon nagy érzékenysége van a klasszikus zene iránt – együtt dolgoztuk ki ezt a fúziós színházat. Az énekesünk, Juliana Banse eredetileg balerinaként végzett Zürichben, de a zene iránt erősebb elköteleződést érzett. Kiváló karriert futott be szoprán énekművészként, de hiányérzete volt, mert táncosként sosem lépett fel. A mi produkcióinkban most bepótolhatja ezt a hiányt, mert énekelés közben táncolhat, egyedi kreatív megoldások, érdekes mozdulatok, pózok jelennek meg a darabban. Kreatív módon igyekeztünk feltérképezni az éneklés közbeni tánc határait.

– Erről az összművészeti elgondolásról az operett műfaja jutott eszembe.
– Ezért is érzem magam nagyon jól az operettszínházban. Ott is megvan ez a fajta holisztikus szemlélet, hogy a táncművészet, a zene, a színpadkép, az artisták, a látvány, de ugyanakkor a mély művészi tartalom is egyidejűleg jelenjen meg egy előadáson. Ráadásul olyan művészi szabadságot tapasztaltam meg, amelyet átélve úgy érzem, hogy sem művészileg, sem erkölcsileg nem kell megalkudni. A magyar ősbemutatók létrehozása ösztönzi az alkotócsapatokat is. Kiss-B. Atilla főigazgató irányításával, Homonnay Zsolt művészeti vezetésével, Bozsik Yvette-tel, Orbán János Dénessel, Pejtsik Péterrel, Apáti Bencével egy olyan csapat jött létre, amely bennem megbízik és ez inspirál. Amikor új dolgok születnek, és valaki jelen lehet művészként ebben a folyamatban, az páratlan érzés. Mert miből áll egy balettművész számára a siker? Híres operaházak, színházak színpadain, a leghíresebb koreográfusok által színpadra állított produkciókban, csodálatos partnerek társaságában eltáncolni a legnagyobb klasszikus balettek főszerepeit, díjakat kapni? És ha mindezt sorban kipipálom, ahogy nekem már sikerült, akkor mi marad? Alkotói folyamatokban részt venni ezzel szemben végtelen lehetőséget és élményt kínál, és az nagyon nem mindegy, milyen csapatban teszi ezt az ember.

– Ráadásul, gondolom, táncosként érdemes „több lábon állni”, hiszen a test hamar elhasználódhat a fokozott igénybevétel miatt.
– Ezt is lehet úgy csinálni, hogy a rendszeres mozgás ne terhelje, hanem folyamatosan építse a testet és a lelket. Ennek megvan a tudománya, és attól lesz igazán mesteri valaki, hogy megtanulja azokat a módokat, amelyek az életigenléssel hozzák összefüggésbe a stílust és a technikát. Az életem társa, egyben a múzsám, Simon-Hatala Boglárka által nagyon sokat tanultam az egészségről és a csúcsteljesítményhez vezető útról. Ő előadóművészekre specializálódott egészségügyi szakember, valamint business coach. A kapcsolat a két terület között az emberi természet maga, amely nem különbözik, ha csúcsteljesítményről és egészségmegőrzésről van szó. Nem ismerek nála jobbat ezen területeken. Tőle tanultam például azt is, hogy leggyakrabban, ami a legharmonikusabb és a legkifejezőbb, az a legegészségesebb és technikailag a legpontosabb is egyben. Az iskolás éveim alatt sokszor sérültem, voltak fájdalmaim. Vagy mert rosszul tanítottak meg nekem valamit, vagy mert a stressz miatt izomfeszültségeim voltak. De sokat tanultam mindebből, és már több mint tíz éve nincs sérülésem. Ehhez fizikai és mentális felkészültségre egyaránt szükség van.

– Egy életen át tanulunk, fejlődünk?
– Hiszem, hogy igen. 

Jelenleg az egyik legfontosabb kutatási területem, hogy mit jelent „magyarul táncolni”. Fontos számomra, hogyan jelenik meg a kulturális identitásunk akár egy klasszikus balettelőadásban is. Hiszen az, hogy az iskolás éveink alatt Kosztolányit, Adyt, Petőfit tanultunk, illetve a nyelvünk egyedisége és a kulturális hagyatékunk teljesen egyedülálló gondolkodási struktúrákat és kifejezési módokat eredményez. Ráadásul magyarként van egy jellemző attitűdünk, egyfajta büszkeség, temperamentum és önkifejezés, ami átjön akkor is, ha valaki klasszikus balettet táncol. 

Azt is érdemes megfigyelni, hogy a magyar néptáncra jellemző improvizációs technikák és az improvizációs gondolkodás hogyan jelenik meg a kiváló magyar alkotók műveiben akkor is, ha nem rendelkeztek kifejezetten olyan néptáncos múlttal, mint például Seregi László. Kulturális örökségünk nemcsak a mozgáskészletben, hanem a sokrétű gondolkodásmódunkban is tükröződik. A világon sokféle értékrend, azon belül pedig sokféle minőséget jelző kritérium jelenik meg. A balettművészetben a „világszínvonal” fogalma gyakran szemfényvesztés, viszont az értékteremtésre való törekvés valós és kézzelfogható lehet. Érdemes hagyományainkat tisztelve a jövőbe tekintve, olyan művészetet létrehozni és gondozni, amelynek mondanivalója, értéke és értelme van itthon és a nagyvilágban is.