– A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját immáron 36. alkalommal rendezték meg. Mit jelentett önöknek a kisvárdai jelenlét, hogyan alakult ez az elmúlt években?
– Kisvárda mindenféleképpen a szívünk csücske, örömmel vagyunk jelen itt, hiszen először a határon túli magyar színházak találkozója volt, most pedig már a magyar színházak találkozója. Rendkívül fontos a közösségépítés szempontjából, és nemcsak a szakmai közösség, hanem egyáltalán a magyarság összekovácsolása miatt is. Ez a találkozások helye a felvidéki, a délvidéki és az erdélyi barátainkkal. Nagy örömmel jövünk Kisvárdára, voltunk itt már több előadással is, és mindig örömmel fogadtak bennünket.
– Van olyan kedvenc emléke, amelyet kiemelne?
– Különleges volt az az év, amikor a Tizennyolc című előadást játszottuk. Ekkor komoly technikai problémák merültek fel, úgy éreztem, hogy nem tudjuk rendesen megvilágítani az előadást, az egész jelenlétünk értelmetlen. Végül hosszú és odaadó munkával sikerült megoldani a gondokat, a közönség pedig azt az előadást láthatta, melyet mi megálmodtunk.
– Idén a Megmaradni című Csurka István-darabot hozták Kisvárdára. Mi teszi aktuálissá az előadást?
– Közvetlenül a rendszerváltás előtt született a mű. Amikor először olvastam az 1990-es évek közepén, megkönnyeztem. Szabadkai születésű vagyok, az elszakított területen születtem és éltem le az ifjúságom. Nagyon pontosan írja le ez a szöveg az etnikai kiszorítás politikáját. Ha megnézzük, hogy délvidéken 1961-ben még 506 ezer magyar élt, mostanra pedig 184 ezren maradtunk, akkor egészen pontosan látszódik az, hogy mitől aktuális. A magyar szellemi életnek kötelessége, hogy a nemzet sorsáról szóljon. Úgy gondolom, hogy az Udvari Kamaraszínház ezen kötelességnek felelt meg, amikor színre vitte az írónak ezt az egészen pontosan megírt művét.
– A megmaradás egyik eszköze pedig a nyelv…
– Igen. Ha belegondolunk abba, hogy Finnországban, ahol a lakosság 5 százaléka svéd, a közéleti színtereken – a polgármesteri hivatalban, a rendőrségen, a postán – nem kaphat munkát az, aki nem beszél svédül… Délvidéken, Szabadkán a lakosság 40 százaléka magyar, a rendőrségen mégsem lehet magyarul megszólalni, mert senki nem érti. Érdemes ebben a témában elolvasni Csuka János A Délvidéki Magyarság története 1918 és 1941 között című könyvét.
– Komoly kutatómunka áll egy-egy előadásuk mögött.
– Minden előadásunkat először történészekkel, egyetemi tanárokkal és kutatókkal egyeztetjük. Minden nap, több mint ötven éve olvasok történelmi tárgyú írásokat. Magam is kutatok, enélkül nem is ülök le megírni egy-egy sort, hozzá sem kezdek egy előadás megrendezéséhez. A tudás rendkívül fontos, és az is, hogy a színház ne pusztán egy szórakozási helyszín legyen, hanem, hogy szórakoztató módon tegyük közkinccsé a tudást. Nemrég játszottuk kimondottam a középiskolásoknak az Anjou-t. Ezt a darabot Nagy Lajos király első nápolyi hadjáratáról írtam, és amikor a fiatalok mentek el az előadásról, akkor a telefonjukon keresgették, hogy ki Durazzói Károly és kik voltak a tarantói hercegek. Egyszerűen a legnemesebb dolog, amit tehetünk, hogy felkeltjük az érdeklődést, hogy elkezdjenek a fiatalok kutatni, és ezáltal aktív tudásuk legyen, hiszen úgy tudunk tovább menni a jövőbe, ha látjuk, hogy honnan hova jutottunk a múltban.
A történelem szó annyit jelent, hogy a jelenünket eredményező múltunk. Ezt kell megérteni.
– Jogilag hogyan sikerült megszerezni ezt a Csurka-darabot?
– Leültünk az örökösökkel tárgyalni. Megmondom őszintén, hívő ember vagyok, ezért imádkoztam, hogy megkapjuk az engedélyt. Egyeztettünk Endrével, Csurka István fiával, illetve a lányaival, Csurka Dórival és Eszterrel is, és megkaptuk. Isten kegyelmes volt hozzánk. Szó szerint imádkoztam. Nagyon szerettem volna ezt.
– Húsz éve játssza a színházuk a Halottak napjától Virágvasárnapig című előadást, de újra és újra közönség elé viszik.
– Az az igazság, hogy az elmúlt húsz év alatt a legnehezebb az első anyaországi vendégjátékunk volt. Az előadást – ami Kende Ferencnek az emlékirata, melyet 1961-ben adott le az Országos Széchényi Könyvtár levéltárába A magyar betű sorsa Jugoszláviában a két világháború között címmel – egy történész hallgató tette le az asztalomra. Amikor elolvastam, döbbenten vettem észre, hogy ez alapvetően azt a Csubrilovics-tanulmányt írja le, ami az etnikai kiszorítás politikájáról szól. Csubrilovics pontosan leírja, hogy hogyan kell ellehetetleníteni a kisebbségeket. Ez a Memorandum 1986-ban jelent meg szlovénül, majd később szerbül. Magyarul a Híd 1995–1996-os első számában publikálták. Elolvastam az emlékiratot, majd feltétlenül előadást akartam belőle készíteni. Az első anyaországi vendégjáték során az volt a kérdés, hogy a közönség fogja-e érteni. Döbbenet, de ugyanúgy reagálnak rá Zalában és Székelyföldön is. Többé-kevésbé ugyanazokon a pontokon vannak a csendek és a felszisszenések. A reakciók rendkívül hasonlóak. A nemzetünk bárhol is legyen a Kárpát-medencében, ugyanúgy reagál, mint ahogy a kisvárosok központjai is ugyanolyanok. Most, ahogy múlik az idő, megérkeztünk a huszadik évfordulóhoz.
Egyrészt korszerű eszközökkel kell színházat készíteni, nem szabad patetikus színházat csinálni, ami téziseken áll – akció kell. Cselekmény kell, amit természetesen fűszerezni érdemes szerelemmel, hiszen az mindig jelen van.
Bármilyen jó vagy rossz sors ér bennünket, az érzelmi életünket így is, úgy is megéljük.
