Bár a maga idejében a Beetlejuice akkora sikert aratott, hogy a rendezőre és a címszereplőre rögtön rábízták az első Batman-mozifilmet, nem különösebben szorult rá egy újabb felvonásra. A korszellem viszont megkövetelte, hogy több évtizedes kihagyás után, a Tron: Örökség, a Szárnyas fejvadász 2049, vagy a Top Gun: Maverick mintájára elkészüljön a folytatás, az időzítés pedig aligha lehetne alkalmasabb, de nem csak az ősz miatt. A Wednesday-sorozat kirobbanó sikere újra nagyon népszerűvé tette Tim Burton nevét, és a címszereplőt alakító Jenna Ortegát is visszafordíthatatlanul elindította a világsztárság útján. Miközben a Beetlejuice első részéből Michael Keaton is reneszánszát éli, és a szintén horrorelemekkel átszőtt Stranger Things-sorozat Winona Rydert is visszatette a hollywoodi filmkészítés térképére.
Beetlejuice Beetlejuice – Flúgos túlvilág
A Beetlejuice Beetlejuice viszont már nem az a kis léptékű, de rengeteg kreativitással összeszerelt mozifilm. Igazi gigaprodukció, tele újabb izgalmas színészsztárokkal és számítógépes trükkparádéval, miközben elődje épp a praktikus trükkök kézműves jellegének köszönhette a báját. Az ilyen több évtizedes késéssel érkező folytatások legzavaróbb vonása, hogy ennyi idő alatt technikailag olyan nagyot változik a filmipar, hogy az már nagyon megkülönbözteti őket a forrásműtől, a Beetlejuice Beetlejuice viszont pont azért jelent kellemes kivételt, mert a CGI még Burton más filmjeihez képest is minimálisra van korlátozva, és inkább a maszkmesterek, jelmeztervezők munkája érvényesül benne a számítógépes trükkmesterek effektjei helyett. Az első rész ebből a szempontból rosszul öregedett, a CGI-jeleneteken látványosan kifogott az idő, az új filmnél már alapvető elvárás, hogy valósághűen fessen ez a valóságtól teljesen elrugaszkodott történet.
Harminchat év után térünk vissza Winter River fehér kerítéses kisvárosába, ez azonban nemcsak a CGI-trükköknek tett jót, hanem mint a jó bornak, a történetnek is, mintha csak a javára vált volna. A Wednesdayért felelő írópáros, Alfred Gough és Miles Millar, és a korábban hasonló retróhangulatot árasztó Tim Burton-mozit, az Éjsötét árnyakat jegyző Seth Grahame-Smith az önismétlés helyett új utakat találtak.
A Beetlejuice egyik gyengesége a gyerekcipőben járó CGI-jelenetek mellett a dramaturgia volt, a tétek egy idő után nem nőttek benne kellő mértékben, és a sok kreatív ötlet ellenére többször is leült a története. A folytatás azonban rögtön három konfliktust is bedob egymás mellé, ami mellett csak kapkodjuk a fejünket, és ezeket a végére elég ügyesen el is varrja.
Beetlejuice (Michael Keaton) épp az alkalomra vár, hogy ismét tető alá hozza a korábban meghiúsult frigyet Lydiával (Winona Ryder), ám közben menekülnie kell bosszúra szomjazó exfeleségétől (Helena Bonham Carter helyett mostantól úgy tűnik, Burton új párját, Monica Belluccit fogjuk látni ezekben a szerepekben), aki exférje után kutatva sorra szedi az áldozatait. Az ügyben már a túlvilágon is nyomoznak, ami újabb remek műfajparódiákkal gazdagítja a Beetlejuice világát. Közben Lydia élete is csak bonyolultabb lett, a biodémonűző mellett akad egy másik kérője is (Justin Theroux), aki az ezoterikus blablákat karikírozza kifogástalanul, és ki kell békülnie a dacos lányával (Jenna Ortega), amihez ugyancsak kísérteteken keresztül vezet az út.
Az új filmben pedig még többet kapunk abból, ami már a régiben is a legjobb volt, a kormányhivatalok világát idéző, furcsa hullákkal és lényekkel teli rajzfilmes túlvilágból, amiből egyszer talán (a John Wick vagy a legutóbbi Batman-mozifilm példáját követve) még külön sorozat is készülhet. Mert Hollywood már csak ilyen.
