Örökre hálás lehet a közönség a Szakcsi Rádió, illetve az MTVA által megrendezett háromnapos jazzfesztivál szervezőinek, hogy a színpadra hívták a magyar zenei élet két géniuszát, Szakcsi Lakatos Róbert (a rádió névadója, a legendás Szakcsi Lakatos Béla fia) zongora- és Lukács Miklós cimbalomművészt. A duó nem hazudtolta meg önmagát, a hátborzongató technikai tudásuk révén néhol andalító, elérzékenyülő, néhol pedig katartikusan felkavaró muzsika szólt kettejük tűpontos együttműködése révén a színpadról.
A Szakcsi Rádió jazzfesztiválon a hazai jazzélet kiemelkedő alakjai léptek fel
És itt nem elég a hangzásról, a minőségről és az ebből fakadó hangulatról beszélni.
A két hangszer párosítása elviekben a legjobb választás, hiszen az egyiken a billentyűk közvetítésével, a másikon a verőkkel zengetik a húrokat, a Szakcsi Lakatos–Lukács kettőst hallgatva mégis az az érzése az embernek, hogy minden eszköztől függetlenül szinte a szférák zenélnek.
Úgy váltogatják – akár egy számon belül is – a zenei stílusokat a klasszikustól a jazzen és a népzenén át a kortárs muzsikáig, hogy úgy érzi magát az ember, mintha egyszerre hallgatna Mozartot, Kodályt, Keith Jarrettet és Kurtág Györgyöt, vagyis megvalósulni látszik az alkotók révén valami olyasmi, amit úgy hívunk: totalitás.
Ez persze nem véletlen, hiszen Szakcsi Lakatos Róbert folytatja azt az édesapjától és tanítómesterétől örökölt hagyományt, hogy klasszikusokat is játszik, mint azt egyik zenésztársától, Gőz Lászlótól a koncert után megtudhattuk.
Legutóbb Mozart, d-moll zongoraversenyét játszotta el a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával a Müpában, zseniálisan.
Lukács Miklós pedig odáig merészkedett, hogy Kurtág György muzsikáját fogadta örökbe annak a cimbalomnak a húrjaira, amelyen gyakorta megszólalnak a kávéházi cigányzene futamai is. Megdöbbentő, ahogyan a két művész, egymást kiegészítve, de nem túlharsogva egyik műfajról a másikra siklik, miközben a hallgatóságnak az az érzése, mintha az eső csepergése után hirtelen kitörne a vihar, hogy aztán elérjen minket az éjszaka, miután nyugovóra tér a nap a vöröslő felhők mögött. Ehhez pedig különösen jól választották meg a helyszínt is a szervezők, hiszen a festői szépségű Káli-medence szívében fekvő Salföld szürkemarha gulyát nevelő majorja mellett megnyílt kitűnő vendéglő, a Káli Fecske kertjében esténként csillagtengerben fürdik az ég.
Ennek a gyönyörű falunak a lakója a magyar jazz és világzenei szcéna, az etno-jazz másik zsenije, a fúvósok fenegyereke és egyben csodabogara, Dresch Mihály.
Ezúttal a másik kiváló szaxofonossal, Borbély Mihállyal lépett fel a zenész Salföldön, pontosabban a kvartettjükkel, amelyben Horváth Balázs bőgős és G. Szabó Hunor dobos alkotja a ritmusszekciót. Közhely, és sokan leírták már, hogy két dudás is megfér egy csárdában, amely a Dresch–Borbély kettősre is igaz, míg az előbbi szinte valami sámáni, magyar őserőt képvisel (a szaxofon és a basszusklarinét mellett játszik furulyán és tárogatón is) és a világ egyik legnagyobb virtuózaként lehengerlően improvizál, addig az utóbbi a letisztultságával, a technikai tudásbeli biztonságával nyűgözi le a hallgatóságot. Ha szabad a profán sporthasonlattal élni, a közös játékuk egy kicsit olyan, mintha Messi és Ronaldo játszana egy futballcsapatban, és az ember mindig azon izgulna, hogy végül ki rúgja közülük a szebb gólt.
A kvartett most is remek koncertet adott, amit a közönség vastapssal jutalmazott, így nem maradhatott el a ráadás sem, pedig a két utolsó nóta, az Erdély blues és a Neoprim is alaposan megdobogtatta a szíveket.
A Szakcsi Rádió jazzfesztivál első napján Fekete-Kovács Kornél, utolsó napján pedig a Balázs Elemér Group szórakoztatta közönséget. Balázs Elemérék ráadásul bemutatták a zenekar huszonötödik jubileumára készülő új lemezük néhány dalát is a közönségnek. Hol is tehették volna ezt máshol, mint a Szakcsi Rádiónál, amely mindvégig közvetítette a salföldi koncerteket.
