Ezen 133 nap történetét 1945 után – gyakorlatilag a rendszerváltoztatásig – a „dicsőséges” jelzővel látták el. S hogy mennyire volt „dicsőséges”, arról a 133 napot meg – és túlélők tudtak igazán mesélni.
Voltak, akik – némi túlzással – „szidalmazták” azt, míg mások – főleg a rendszert működtetők és eszmetársaik – „éltették” a bolsevik uralmat.
(A legtöbben így emlegették 1945 előtt a Kun Béla és (elv)társai rövid életű, de a magyar társdalom tagjai többségében mégis mély nyomokat hagyó diktatúráját, amelyet proletárdiktatúrának neveztek a működtetői, igaz proletár nem igazán akadt közöttük egy sem.) Vörös Boldizsár ennek a 133 napnak a történetét mutatja be, dokumentumok közreadásával. Nem új, eddig ismeretlen forrásokat gyűjtött egybe, hanem tematikusan válogatott a már közreadott, illetve levéltárakban elérhető – többnyire – korabeli dokumentumokból. A Kormányzótanács rendeletei, a Vörös Hadsereg különböző parancsnokságának iratai, a népbiztosságok iratai, sajtó anyagok, plakátok, fotók, emlékiratok és naplók.
Utóbbiak közül érdemes idézni néhai Herman Lipót (Nagyszentmiklós, 1884. április 24.–Budapest, 1974. július 1.), izraelita hitben született, grafikus, képző- és iparművész – 1919-ben a Képző- és Iparművész Szakszervezetek Szövetsége elnöke – naplójegyzetéből:
1919. augusztus 3. „Most, hogy csendes részvétlenségben kimúlt a kommunizmus, illenék pár halotti sort írni szegényről. Igaz, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit. De egy ilyen érdekes, de szörnyen drága kísérletről mégis csak kell pár szót ejteni. […] A kommunista társadalmi rend ahelyett, hogy megjavította volna az embereket, rettenetesen ártott az erkölcsöknek, hamisságra és csalásra kényszerítette őket. S a vezetők lapjaik útján példát mutattak a hazudozásban, az igaz tények letagadásában, a dolgok s események ferde beállításában a tömegeknek az erkölcstelenségből.”
A naplóban még számos hasonló mondatot, értékítéletet olvashat az érdeklődő. A sorokat valaki olyan írta, aki „közel állt a tűzhöz” és látta mindazt, amiért a 133 nap dicsőségesnek semmiképp sem tekinthető.
Vörös Boldizsár értő bevezető tanulmánnyal és jól összeválogatott dokumentumokkal ad képet az immáron több mint száz esztendővel ezelőtti kísérletről, amelynek során a nemzetköziség jegyében megszületett új magyar állam új utakra vezette volna Magyarországot.
Ebből az új útból azonban az ország lakóinak döntő többsége nem kért. Voltak, akik megpróbáltak fegyverrel fellépni a „vörös uralom ellen”, de a kísérletek elbuktak, amelyeket a megtorlás követett. Rögtönítélő törvényszékek, halálos ítéletek, kínzások és… Szamuely Tibor és a „halálvonat”. Cserny József és a „Lenin-fiúk”.
A kötet szerzője és a dokumentumok válogatója természetesen a másik oldalon – a fehér oldalon – állók korabeli feljegyzéseiből, hirdetményeiből, feljegyzéseiből is számosat közölt. Érdemes idézni a „A Magyar Nemzeti Kormány” nevében 1919. július 12-én, Szegeden A Magyar Nemzethez! címmel kiadott felhívásból, amelyet P. Ábrahám Dezső (Ungvár, 1875. július 10.–Budapest, 1973. július 25.) miniszterelnök és egyben igazságügy-miniszter írt alá:
„Nem ismerünk sem osztály-, sem faj-, sem felekezeti különbséget. Nem a gyűlölet, hanem a megértés vezet bennünket. Minden ember csak annyit ér előttünk, amennyit a munkájával és becsületességével kiérdemel, amennyi hasznot hoz hazájának. […] Fenn akarjuk tartani a háborút befejező forradalom vívmányait, amelyek a nemzeti demokráciát szolgálják. Egyenlő elbánást biztosítunk hazánk minden ajkú polgárának (Így!). Be akarunk kapcsolódni a Nyugat kultúrájába, ezért külügyi politikánk sikerét az antanttal való együttműködésben látjuk.”
Hasonló szellemiségű felhívást bocsátott ki a Magyar Nemzeti Hadsereg főparancsnoka Horthy Miklós altengernagy is 1919 júliusában a Magyar tisztek és katonák! címmel.
„Magyar tisztek és katonák, kik vörös területen vagytok, hozzátok intézem szavaim, hozzátok fordulok, nemcsak mint törvényszerű parancsnokotok, hanem úgy is, mint becsületes honfitársatok! […] Ha nem rontotta meg még a kényszer lelketeket, ha szívetek feldobban még arra a gondolatra, hogy „felvirrad még valaha”, úgy jertek, sorakozzatok a nemzeti érzés, a hazafiság Szegeden kibontott s fennen lobogó zászlaja alá!”
A felhívások csak részsikereket hoztak, de nem tudható, hogy milyen hatásuk lehetett volna a továbbiakban, ha 1919. augusztus 1-jén nem bukott volna meg a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság.
A 133 nap a magyar múlt része, nem kitörölhető a történelmünkből, de jó példa lehet arra, hogy miként nem kell és lehet „új társadalmat” építeni.
Vörös Boldizsár kitűnő ismerője az adott időszak propagandájának, plakátjainak, röplapjainak, ahogy a kor humorának is. Kitűnően válogatott illusztrációk teszik teljessé a közreadott szövegeket, ahogy a korabeli viccekből való »szemezgetés« is.
Álljon itt az utóbbiakból néhány:
„A jelszó. Mi volt a régi rezsim katonáinak a jelszava? A Haza mindenekelőtt! És mi a vöröskatonáké? Mindenekelőtt haza!”
„Mondjon két példát erre: egy birtokos, több birtok. Egy vöröskatona két lovat lop. Mondjon példát erre: több birtokos, egy birtok. Kun Béla és Pogány József egy cellában.”
„Igaza van: A Vörös Újság igazán nemzeti színű lap. Ugyan! Vörösnek hívják, fehér papíron van nyomva és zöld-eket ír.”
„Az ellenszegülő: Deák Ferenc szobrát lebontják. Miért? Mert nem állt fel, amikor az Internacionálét játszották.”
Vörös Boldizsár: Utópiák 133 napja. A Magyarországi Tanácsköztársaság története dokumentumokban. Budapest, 2024. Holnap Kiadó Kft. 294 oldal.
