„A mi nemzedékünknek nincs válsága, nincs háborúja, szól a Harcosok klubjának alapvetése, aztán alig 15 évvel később eljött egy újabb generáció, amely már nem a tragédiák hiányában kereste a saját önazonosságát” – idézte Kertész Dávid előszavát a Magyar Nemzet Videa-csatornáján elérhető anyagban Viola Szandra író, műsorvezető. A beszélgetésből azonban egy-kettőre kiderült, hogy a kárpátaljai magyar irodalmat nem csupán az utóbbi években határozta meg a háború árnyéka.
A Poétikon vendége: Lőrincz P. Gabriella
A háborút az egyéni sorsokon keresztül bemutató novelláskötet ötlete már az orosz ukrán háború első napján felmerült Lőrincz P. Gabriellában, akkor ugyanis épp többedmagával egy irodalmi turnén járt Kárpátalján. Tapasztalataira ekképp emlékezett vissza: „A városban láttuk, hogy az automatákból nem tudnak az emberek pénzt fölvenni, csupán öt liter benzinnel lehetett az autókat megtankolni, nem adtak többet, tehát kitört a pánik, az első napokban volt egy óriási áremelkedés, tehát azt már nem tudom megmondani, hogy mekkora, de képzeljük el azt, hogy nem tudom, egy kiló liszt egyik nap négyszáz forint, és a másik nap háromezer.”
A háború kitörése utáni napon azonnal visszafordult az írócsapat, a fellépéseket pedig lemondták. Mint utóbb kiderült, lehet, hogy ezzel a döntésükkel egy fiatal, kárpátaljai, hadköteles korban lévő író életét mentették meg, egy nappal később ugyanis őt már nem engedték volna vissza a határon.
Az azóta felgyülemlett élmények és hírek irodalmi feldolgozása azonban nem volt könnyű feladat, a valóság mozaikjait ezért Lőrincz P. Gabriella másként illesztette össze, fiktív szereplők szájába adta az érzéseket. „Én azzal is tisztában voltam, hogy igazságokat nem írhatok. Ezért nem szociográfia lett, hanem ezért lett ilyen kis rövidprózás kötet, mert azt sem tehetem meg, hogy a földijeimnek bármi bántódása essen azért, mert én épp itt kényelmesen és biztonságosan valami olyat írok, ami nekik árthat” – vallotta a szerző.
Lőrincz P. Gabriella 37 évesen költözött el Kárpátaljáról. „Ha otthon maradok, akkor a férjem és a fiam is már frontvonalon lenne, vagy már a föld alatt, mivel hadkötelesek.
Mindig egy rizikós helyen lesz Kárpátalja, bármi is történik, mert ugye ez a folytonos csatolgatás, először Magyarország volt, aztán Csehszlovákia, aztán Szovjetunió, és aztán megint Magyarország, aztán Szovjetunió, aztán pedig Ukrajna, tehát soha nem volt egy, az a kis pici békés hely azzal a kevés magyarral, aki ott él.
Pedig tényleg soha nem bántottak senkit a kárpátaljaiak, és mégis mindig egy ilyen hányattatott sorsban volt részük, és tényleg az Isten csodája az, hogy ott megélnek magyarok a mai napig is” – sorolta el szülőföldje történelmi viszontagságainak sorát az írónő.
„Az Ahogy világra jöttünk című kötetedből néhány mozzanatot kiemelnék az Ott hagyott élet című versből, ami úgy mutatja be azt az otthont, hogy a csapból rozsdás víz folyt, olyan gyenge volt a wifi, hogy eltűnt a külvilág, a légiriadó sem volt ritka, és attól is lehetett félni, hogy a frontra viszik az embert. Próbálom kiolvasni ebből a versből, hogy vajon van-e ebben egyfajta nosztalgia mégis, vagy nincs?” – faggatta az Ahogy világra jöttünk című kötet sorai alapján a hazához való érzéseiről a szerzőt a műsorvezető.
Most már az hiányzik, hogy elmenjek a temetőbe, virágot tegyek a sírjainkra, hiányzik, hogy hogy beszéljek a beregszászi emberekkel a sarkon, a boltban, vagy a központon.
De amit látok most a városból, az már egy teljesen másféle, külsőleg is sokat változott a szülővárosom. Más emlékművek vannak, szép, egyébként nagyon sok minden fejlődött is, de már érezhető az, hogy nincsenek ott azok, akikkel én szerettem ott együtt lenni. Akikkel én beregszásziként tudtam ott élni” – emlékezett vissza legutóbbi hazalátogatásaira Lőrincz P. Gabriella.
