Egészen különleges a Russo testvérek eddigi életműve. A rendezőpáros korábbi tévésorozataiból és közepes vígjátékaiból semmi sem utalt rá, hogy a modern akciófilmezés atyaúristeneivé válnak. Az általuk rendezett eddigi négy Marvel-film (két Amerika kapitány és két Bosszúállók) a mai napig a szuperhősmozik panteonjának legékesebb darabjai között foglalnak helyet. Ezek a filmek az akciók megvalósítása, a műfajok keverése és a forgatókönyvek szempontjából is kimagaslók. Ehhez képest a testvérek egyáltalán nem találják magukat a Marvel világán kívül, hiába forgatnak mindig Marvel-színészekkel.
A Netflix-átok: méregdrág ócskaságok
Az Apple TV+-on elérhető, Tom Holland főszereplésével készült Cherry: Az elveszett ártatlanság még egy kisebb volumenű, érdekes műfajegyveleg volt, de a bestseller-adaptáció nem igazán találta meg a közönségét és a kritikát is megosztotta. Ezután a testvéreket a klasszikus történetmesélés helyett jobban érdekelték az akciókoreográfiák és a Netflix pénzcsapjai, és előbb producerként egyengették Sam Hargrave kaszkadőr akciófilmes bemutatkozását (a Chris Hemsworth-féle Tyler Rake: A kimenekítésnek gyorsan elkészült a folytatása is), majd rekordnagyságú költségvetésből rendeztek egy old school akcióthrillert Prága utcáin, Chris Evanst megtéve utálatos főgonosznak. A Mark Greaney regénysorozatából készült A szürke embert viszont épp csak Ryan Gosling szerethető sármja emelte a középszer fölé. Két évvel később most újabb rekordösszegből (320 millió dollár) elkészült az Elektronikus állam, Millie Bobby Brown (Stranger Things) és Chris Pratt (egy újabb Marvel-színész a fedélzeten) főszereplésével.
Simon Stålenhag gazdagon illusztrált könyvének filmadaptációja egy olyan alternatív Amerikában játszódik, ahol még nincs internet, de vannak helyette rajzfilmszerűen groteszk óriásrobotok, amelyek idővel megelégelik az emberek érzéketlenségét, és fellázadnak ellenünk.
Stålenhag elsősorban festő, és könyvének népszerűsége is sokkal inkább a megkapó posztapokaliptikus világábrázolásának, illetve a borongós társadalomkritikájának köszönhető, semmint eredeti történetének vagy összetett karaktereinek.
Így igazán nem kárhoztatható, amiért egy klasszikus spielbergi alapfelállást vázolt fel a sárga játékrobot és a testvérét kereső tinédzser történetével. A Russo testvérek azonban nagyon is vádolhatók, amiért képileg és történetileg is képtelenek voltak megragadni ezt a világot, ami így a Ready Player One olcsó utánzatának tűnik (holott majdnem kétszer annyiba került, mint Spielberg virtuális valóságban játszódó sci-fije). A produkcióból süt az enerváltság, a színészektől kezdve az ötlettelen akciójeleneteken keresztül a gyenge lábakon álló világmagyarázásig, ami szirupos szentimentalizmussal próbálja megmagyarázni, hogy a gépek is éreznek.
Chris Pratt sokadszorra játssza el ugyanazt a szerethető zsiványt, ami James Gunn író-rendező (A galaxis őrzői trilógia) kezében még egy izgalmas, traumákkal terhelt szerep volt, de a Russo tesvérek és visszatérő forgatókönyvíróik (a már sokat bizonyított Stephen McFeely és Christopher Markus írópáros) rutinszerűen skiccelik fel a karaktert, bízva a színész karizmájában és az alárakott dalbetétekben. A főszereplő Millie Bobby Brown még rosszabbul járt, a durcás tinédzser sosem válik szerethető hőssé, ezért sem meglepőek a film kiemelten rossz kritikai értékelései (IMDb: 5.7., Metascore: 30 százalék, Rotten: 17 százalék).
Az adaptáció egyik sarokpontja lett volna elhitetni a nézővel, hogy a világot valaha is ilyen vidámparkba illő figurák népesítik be, ám Stålenhag bizarr óriásrobotjai sosem kelnek igazán életre.
Képei nyomtatott formában valóban megfilmesítésért kiáltottak, a film műanyag hatású atmoszférája azonban semmit sem tükröz ebből, még a rá költött dollármilliók sem látszódnak. Nincs igazán mit szépíteni rajta: az Elektronikus állam teljes kreatív kudarc, de a Russo testvérek talán majd jövőre magukra találnak egy következő Bosszúállók-filmmel.
