A diktatúraellenes gondolkodó öröksége

Október elsején ismét nemzetközi rangú konferencia idézi meg a 120 éve született Arthur Koestler, a huszadik század egyik legérdekesebb és legolvasottabb magyar szerzőjének szellemi örökségét Budapesten. A Kertész Imre Intézet és a Kommunizmuskutató Intézet közös rendezvényén neves kutatók, írók és gondolkodók vitatják meg a szerteágazó munkásságú író, újságíró, társadalomfilozófus életművét, aki George Orwell mellett a kontinens legnagyobb hatású diktatúraellenes gondolkodója volt. Soltész Márton irodalomtörténésszel, a Kertész Imre Intézet tudományos igazgatójával beszélgettünk a konferenciáról, illetve Arthur Koestler munkásságáról.

Soltész Márton ismertette Arthur Koestler munkásságát Fotó: Mirkó István Forrás: MI

– Hogyan látja Koestler szerepét a XX. századi európai értelmiségi diskurzusban Orwell mellett?

– Koestler és Orwell egyként a totalitárius eszmék épületeinek lebontásán fáradoztak, akárcsak Szolzsenyicin vagy Kertész Imre a maguk tanúságtételével. Rendszerelméleti alapossággal, hol tudományos, hol esszéisztikus, hol szépirodalmi formában elemezték ugyanazt: a totális rendszerek működési mechanizmusát, a morális kódok mögött rejlő egyéniség- és szabadsággyilkos politikai valóságot.

– Milyen személyes élményei vezették Koestlert abban, hogy a kontinens legnagyobb hatású diktatúraellenes gondolkodója lett?

Koestler 1905-ben született, akárcsak fiatalkori barátja, József Attila. Csakhogy ő végigélte nemcsak az első, de a második világháborút is, újságíróként és hadtudósítóként bejárta a Közel-Keletet, Hitler Németországát, Sztálin Szovjetunióját, Franco Spanyolországát. 

Megjárta a Le Vernet-i internálótábort, szolgált a francia idegenlégióban és a brit hadseregben. Nem volt kispályás tehát – ahogy ma mondani szokás. Kíméletlen őszinteség és tisztánlátás jellemezte – akár politikai rendszerek, nemzetközi konfliktusok, akár saját hitei és tévhitei megítéléséről, elítéléséről volt szó. Még halálában is a szabadság, a felelős egyéni döntés apologétája volt, hiszen 1983-ban önkezével vetett véget életének.

– Melyek azok a fő erkölcsi dilemmák, amelyeket Koestler a Sötétség délben című művében boncolgatott, és ezek mennyire relevánsak ma?

– A regény első legális magyarországi kiadásának utószavában Nagy Péter irodalomtörténész így írt: „Nyikolaj Szalmanovics Rubasov, a regény hőse a régi bolsevik vezetőgárda tagja volt. Alakja kétségtelenül magán hordozza Nyikolaj Buharin, s nagy valószínűséggel Fjodor Raszkolnyikov vonásait, illetve korábbi életpályájuk jellemzőit. Az ő magánélete is feloldódott a párt szolgálatában; nem ismert magasztosabbat, mint a célt, amelyet együtt kívántak megvalósítani. Ennek érdekében tudott kegyetlen és igazságtalan is lenni, de ellen tudott állni a fasiszta börtönök minden kínzásának, kényszerének is. A regény annak a rejtélynek az írói megoldása, hogyan lehetséges, hogy ezek az emberek, az ilyen emberek végül is nyilvános tárgyaláson mindent vállaltak, a legabszurdabb vádakat is, s az ügyésszel versengve mocskolták be magukat a kortársak káprázó szeme előtt.”

– Milyen hatással volt Koestler a kommunizmus kritikájára a háború utáni Európában?

 –Éppen az imént említett Nagy Péter (1920–2010) irodalomtörténész, a Kádár-rendszer prominens akadémikusa a legjobb példa erre a hatásra – tulajdonképpen erről szól majd előadásom is. A ’45 után svájci illegalitásból hazatérő Nagy Péter találkozásai Koestler műveivel ékesen bizonyítják, hogy nem csupán a totalitárius diktatúrák áldozatainak szemét nyitották fel a maguk idejében ezek a könyvek, de a kelet- és nyugat-európai kommunista pártok klientúráját is komoly lelkiismereti válságba sodorták. 

S itt fölmerül a szovjet típusú kommunista rendszerek európai funkcionáriusait régóta megosztó kérdés: az úgynevezett kontinuitás–diszkontinuitás vita. Vagyis hogy az 1953 előtti és utáni, illetve az 1956 előtti és utáni kommunizmus egyetlen összefüggő, szerves folyamat volt-e, vagy hatalomtechnikai és jogi értelemben is eltérő rezsimek.

 Terhelik-e vajon Sztálin és Rákosi bűnei, a személyi kultusz idején elkövetett tömeggyilkosságok a Brezsnyev–Kádár-időszak „emberarcú szocializmus”-ának számláját is? Volt-e 1945 óta bármikor tényleges „tabula rasa”, amely megszüntette volna a diktatúrát? Megvalósult-e bárhol, bármikor a világon a hőn áhított „népi demokrácia”? Koestler válaszai a fenti kérdésekre napjainkban, a globális ideológiává hevült progresszió tombolása idején is világosak és érvényesek.

A konferenciára a Kertész Imre Intézet és a Kommunizmuskutató Intézet honlapjain, valamint közösségi média felületein regisztrálhatnak az érdeklődők.