Mesterek és Margariták

Amióta Kijevben eldöntötték, hogy elbontják Bulgakov szobrát, sokakban újra felmerülhet az a baljós gondolat, hogy nincs remény és kegyelem, a történelem mindig megismétli önmagát. Ezért is nagy öröm, hogy Budapesten két színházi előadásban is feldolgozták a szerző utolsó művét, A Mester és Margaritát, és ezekben a darabokban azt is feszegetik, létezik-e feloldozás ott, ahová a sátán egyszer betette a lábát.

Jelenet a Nemzeti Színház Mester és Margarita című előadásából Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

A mű egyik csúcspontja Woland cirkuszi előadása, amelyben bankók hullanak az égből, majd párizsi ruhák és parfümök a nők ölébe, a cselekmény metszéspontján pedig bált ül az ördög, boszorkánnyá változtatva a szerelmével megzsarolt Margaritát.

Vajdai Vilmos hitelesen kelti életre Woland karakterét. Fotó: Gordon Eszter

A sátán kényszerű ölelése

Nem véletlen, hogy Popovszki rendezésében a Pilátus-történet, a sátáni cirkusz és bál, illetve a végső feloldozás is hangsúlyosabban van jelen, hiszen a rendező a misztikum felől is közelít a műhöz. Ugyanakkor bevallottan meg akarja szabadítani a történetet a kommunista elnyomás toposzaitól, hiszen van a világban azon túl is kizsákmányolás elég, amit éppen a kapitalista világ kényszerű ölelésében tapasztalunk. Ezzel szemben Bodó darabjában csupán Margarita alakjában érezzük ezt a nyomorúságot, a Mester szerelme elgyötört takarítónőként kíséri végig az eseményeket a színen, akit mindenki elfelejtett, ottfelejtett valahol. A sátán cimborái azonban nem pénzeszsákon ülnek, hanem tömeggyilkos, degenerált diktátorok, akik azt sem tudják eldönteni, hogyan isszák a kávét. Egyébként is minden ehhez hasonlóan groteszk és profán, még Kajafást is szándékosan kihagyják Krisztus halálra ítélésének történetéből. Ördögi gúny tárgya lesz maga Jézus is, Woland szolgái betlehemes jelenetet adnak elő, amelyben Behemót bölcsőként ring, a Mester tudathasadása alatt pedig a Depeche Mode megtérésről is szóló rockballadája, a Personal Jesus bömböl a hangszórókból.

Popovszkinak az ördög jelenlétének érzékeltetéséhez nem kell ez a szentségtörés, nem ugrik el ennyire a történet eredeti metaforáitól, már a díszlet is romantizál, mint valami Drakula-történetben, a Hold nyílegyenesen az égre biggyesztett szűzfehér léggömb, és ez a fény uralja az elmegyógyintézet falait is. 

A játékteret a nézőtérrel hatalmas fekete luftballonnal kifeszített zsinórok kapcsolják egybe, amelyek különös mátrixot is alkotnak, mintha valami ördögi börtön kalodái között lennénk, ami csak a darab végén omlik össze, amikor bekövetkezik a feloldozás. A cirkuszi jelenetben Popovszkinál Woland valóban pénzesővel és divatos párizsi ruhákkal kápráztatja el a közönséget, míg Bodó rendezésében ezt megoldják egyetlen, altesti viccelődéssel.

A Nemzeti Színház előadásában korhűnek tűnő jelmezeket láthatunk. Fotó: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

A Nemzeti előadásában fontos szerepe van a korhűnek tűnő jelmezeknek és a hagyományos színházi kellékeknek, a Katona darabjában Bodó egy kicsit „grotowskizik”, a díszlet maga a színház és a jelmez sem számít, egyforma és szürke, ezért hangsúlyosabb a nézők és színészek közötti kapcsolat. Ezt remekül egészíti ki a zene és a kórus, a fényjátékok és a töménytelen füst, mintha hamarosan tényleg elérne minket valami világégés, a földi pokol. 

A Nemzeti előadásában a sátán báljának megjelenítése is közelebb esik Bulgakov leírásához, a kellékek atlaszselyem pillangókhoz hasonlatosak, és fokozatosan váltanak infernálisabb környezetre. A gonosz ugyanis nem csap le azonnal, hanem csábít a rosszra, mielőtt a pokolba kísér. Bodónál viszont, Kubrickot idézve, a Tágra zárt szemekben megszólaló Jocelyn Pook-zene csendül fel, a film álarcos szeánszához hasonlatos forgószínpadi epizóddal, és egy hátborzongató jelenettel, ahogyan Woland magáévá teszi Margaritát.

Világégés vagy feloldozás?

Mivel Bodó célja az izgalom folyamatos fenntartása és a meghökkentés, egyszerre szeretne kacagtatni és elborzasztani. Óhatatlanul találkozunk ezért olcsó, bohózatszerű megnyilvánulásokkal a színpadon, miközben a szereplők egyfajta humorforrásként alkalmazzák a trágárkodást, ami egy idő után inkább kínos, mint mulatságos.

Popovszkinál viszont az okoz aránytalanságot, hogy a költői elemek mellett (Margarita például valóban mezítelenül repül az égben) némileg elsikkad a bulgakovi szatirikum.

Pedig a szereplők mindent megtesznek ezért: Barta Ágnes remekel a komikussá formált Hella szerepében, Bordás Roland Wolandként igazi mozgatórugója az előadásnak, főként a diszkóritmusokra koreografált táncjelenetekben. A Mestert alakító Trill Zsolt pedig lenyűgöző, mint mindig, a visszaemlékező író monológja úgy csal könnyet a szemünkbe, hogy tudjuk, ez nemcsak a szövegnek, az előadásmódnak is köszönhető.

Fekete Ernő Mester és karmester egyben. Fotó: Gordon Eszter

A Katona adaptációjában ugyanakkor nem tudjuk eldönteni, hogy Woland vagy inkább Hontalan Iván-e a főszereplő.

Mészáros Béla színpadi jelenléte Hontalan szerepében annyira profi és szórakoztató, hogy megbocsátjuk neki még a romkom-filmeket is. Vajdai Vilmosnak pedig szinte nem is kell játszania, hiszen ő maga Woland. Fekete Ernő alakítását ugyanakkor egyedül az teszi emlékezetessé, hogy a darabban a Mester az antik színházi atmoszférát a lelkünkbe csaló kórus karmestere is egyben. Nagyon hatásos viszont Ónodi Eszter játéka, a színpadon bóklászó takarítónőből úgy válik hősszerelmessé, hogy a monológjába beleremegnek a falak.

Bulgakovban azonban talán az a legjobb, hogy minden meghurcolás és kín ellenére hisz a megváltásban, így a regénye végén a bűnbánó Pilátus Jézussal és a Mesterrel együtt nyer bocsánatot.

Popovszkinál ez megvalósul a színpadon, sőt a díszlet átalakulása és a záró dal is a megbékélés vágyáról, a feloldozásról szól. Bodó Viktornál azonban még a színészek tapsrendjét is elveszik, hogy megmutassák, nincs kegyelem, minden elpusztul és felég ott, ahová a sátán egyszer betette acélos patáit. Lehet igazság ebben is, abban is, a fantáziánk viszont nem biztos, hogy mindig jó irányba szárnyal, „amióta a világ varázstalanítva lett”.