– „A Felvidéken is lesz még nyár” – énekli a dalában. Ezek szerint ön optimista?
– Aki felvidéki magyarnak vallja magát, az a szíve mélyén optimista. Az optimizmus szerintem elengedhetetlen a felvidéki mindennapokban magyarként. Pesszimista hozzáállással én sem tudtam volna megírni ezt a dalt.
– Az új dalában igazán nem kerüli a forró kását: elmondja véleményét a himnusztörvényről és a felvidéki magyarság asszimilációjáról is. Mi késztette állásfoglalásra?
– Az igazság az, hogy ez a dal már hosszú évek óta érett bennem. A himnusztörvény botránya előtt is bőven voltak gondolatok, jegyzetek leírva a dalszöveghez, és ezeket mindig kiegészítettem. A legszomorúbb talán az, hogy az évek alatt nem igazán változott semmi, így nem kellett kihúznom semmit sem a jegyzeteimből. Olyan dolgokról beszélek az új dalban, amilyenekről itt a Felvidéken beszélni kell, csak sajnos a legtöbb esetben ez tabutéma.
– A zenével is tenni lehet e káros társadalmi jelenségek ellen?
– Ha olyan szerencsés helyzetben vagy, hogy el tudod juttatni gondolataidat az emberekhez, a felvidéki magyarsághoz, akkor beszélned kell a problémákról. Felnyitni néhány szemet, ahogy én is próbálom a zenéim által. A legnagyobb probléma a nyelvi korlátokkal van. Elég sok magyar iskola és óvoda van, tehát a lehetőség adott lenne minden magyar szülőnek, hogy magyar intézménybe adja a gyerekét. Sokan aggódnak azonban, hogy a jövőben nem tud majd a gyerek érvényesülni, mivel nem tanulja meg rendesen a szlovák nyelvet. A szlovák nyelvet anyanyelvként tanítják a magyar iskolákban is, így többet tudnak meg a magyar gyerekek a szlovák irodalom alakjairól, mint mondjuk arról, hogy ha eltévednek valahol az országban, hogyan kérjenek útbaigazítást. Saját példámmal élve, én hamarabb és jobban megtanultam angolul, amit idegen nyelvként tanítanak, mint szlovákul. Ebből alakulnak ki aztán azok a problémák, hogy a gyerek otthon a szüleivel magyarul beszél, az iskolában pedig szlovákul, így általában két szék közé esik. Az iskolareform nagyon fontos lenne.