Mit veszítünk, ha nem akarunk tudomást venni a halálról? – interjú Welczenbach Balázzsal

Miért nem elég a halálra emlékezésre a halottak napja, és mit veszítünk, ha a modern világ kiszorítja a halált a mindennapokból? A halál kérdésének tabusításáról, a jelenlét minőségéről és halandóságunkra való emlékezés gyakorlatáról beszélgettünk Welczenbach Balázzsal, a Memento mori című kötet szerzőjével.

– Memento mori, vagyis „Emlékezz a halálra” – olyan borúsan hangzik, nem elég erre a halottak napja?
– Röviden: nem (nevet). Komolyabbra fordítva a szót: szinte minden történeti korszak fontosnak tartotta, hogy az ember minél gyakrabban – akár naponta – elmélkedjen a halálról. Elég csak az európai kultúrát alapvetően meghatározó sztoicizmusra és kereszténységre gondolnunk. Seneca és Szent Benedek egyaránt arra buzdítanak, hogy a halált nap mint nap tartsuk szemünk előtt.

Az élet realitásához ugyanis szervesen hozzátartozik annak vége is, amely – az emberiség közös hite szerint – meghatározza a halál utáni létezést. Ebben a meggyőződésben gyakorlatilag minden kultúra osztozott; mondhatni az emberiség közös krédója volt és a jelenkori nyugati világot leszámítva ma is az.

– Mi volt az az indíttatás, amely a Memento mori megírására ösztönözte? 
– Azon túl, hogy mindig is érdekelt a halál témaköre és privát kutatásaim során próbáltam fogódzkodókat keresni ennek kapcsán, csak néhány tanulmány és szócikk állt rendelkezésemre, de összefüggő, a témát széltében-hosszában tárgyaló művet sehol sem találtam, még külföldön sem! Vona Gábor ugyan írt egy – egyébként kiváló – könyvet a halálról, ám az elsősorban filozófiai és eszmetörténeti áttekintést nyújt, és nem kifejezetten a halálon való elmélkedés gyakorlatával, illetve a különböző népek halállal kapcsolatos felfogásával foglalkozik. Így rám maradt a feladat, hogy elkészítsem.

„A halál tudata ad gravitációt, középpontot az életnek” (Fotó: Welczenbach Balázs)

– Mit veszít el az ember, ha a halálról nem akar tudomást venni földi életében?
– Ha az ember nem akar tudomást venni a halálról, akkor nem „csak” egy témát kerül meg – hanem az emberi lét egyik alapvető dimenzióját zárja ki. Ennek következményei pedig már élete során is jelentkezni fognak. 

A halál tudata ad gravitációt, középpontot az életnek. Ha nincs végpont, akkor minden halogatható, relativizálható, elkenhető. Aki nem számol a halállal az hajlamos úgy élni, mintha mindig lenne „később” és kevésbé érzi a döntések visszafordíthatatlanságát. Az élet könnyűvé válik – de nem jó értelemben véve, hanem felszínes lesz és végül kiüresedik. Aki nem gondol a halálra, az elveszíti a valódi jelenlét megélésének képességét. A halál tudata nem elsősorban a jövőről szól, hanem a jelenről. 

Aki tudja, hogy minden mulandó az minőségi módon éli meg kapcsolatait és valódi értéke szerint képes értékelni a jelen pillanatot. Aki nem, az kevésbé tud mélyen kapcsolódni és könnyebben elpazarolja a jelent. Így a halál tagadása paradox módon szegényebbé és sivárabbá teszi az életet. A haláltudat kizárásával az egyén továbbá elveszíti az alázatot (az élet végének kizárásával az ember önmaga mértékévé válik) és a transzcendencia iránti nyitottságot, ami az életét tágabb kontextusba helyzehetné és végő értelmet adhatna számára. A halál nélkül minden túl fontos vagy túl jelentéktelen és nehéz különbséget tenni lényeges és lényegtelen között. Ezért mondja a hagyomány, hogy a memento mori, vagyis 

a halálra való emlékezés nem halálkultusz, hanem az élet iskolája.

Fotó: Welczenbach Balázs

– A modern ember fél a haláltól vagy el akarja felejteni? Mi a különbség a kettő között?
– A kettő szorosan összefügg és elválaszthatatlanul összefonódik. Az ember fél a haláltól, ezért kiszorítja azt saját tudatából, majd vele együtt a közéletből és a közgondolkodásból is. Ez a magatartás rendkívül káros, mert megfosztja az emberi személyt létezésének egyik legmélyebb és leginkább egzisztenciális fókuszpontjától.

Ezzel egyúttal elszakítja a haldoklót a közösségtől, és a halált – mintha szégyellnivaló lenne – a kórházak steril, üres magányába száműzi, éppen akkor, amikor az érintetteknek a legnagyobb szükségük lenne a közösség bátorítására és szeretetére. Ez a szemlélet – kimondva vagy kimondatlanul – a haldokló embert már nem tekinti teljes értékű embernek, sőt bizonyos értelemben emberi mivoltát is megkérdőjelezi.

Mindez nem csupán egyéni, hanem civilizációs szintű válság is. Ugyanakkor szerencsére léteznek ellenpéldák: a hospice mozgalom mellett a death café (halálkávézó) jellegű kezdeményezések is arra törekszenek, hogy áttörjék a társadalmi tabusítást, és visszaadják a halálnak és a haldoklónak azt a méltóságot és jelentőséget, amely őket megilleti.

Fotó: Welczenbach Balázs

– Manapság miért számít tabunak a halál kérdése, miközben a történelem nagy részében az élet értelmezésének központi eleme volt?
– A modern kultúra elveszítette azokat a nyelvi, vallási és közösségi kereteket, amelyekben a halál korábban értelmezhető volt, miközben technológiai szinten soha nem látott hatékonysággal igyekszik elfedni és eltávolítani azt. Az emberi történelem nagy részében a halál az otthon bensőséges terében következett be, és rituális keret vette körül: ima, virrasztás, a temetés mint átmenet segítette az élőket és a haldoklót egyaránt a történtek értelmezésében. Napjainkra mindez nagyrészt megszűnt. 

A halált intézményekbe száműztük – kórházakba, hospice házakba, ravatalozókba –, és szakemberekre bízzuk: orvosokra, ápolókra, temetkezési vállalkozókra. Időben és térben elkülönítjük a haldoklót az élők világától. Ami pedig kikerül a mindennapi tapasztalatból, az idegenszerűvé válik; ami idegenszerű, abból könnyen tabu lesz.

A korábbi korokban a halálnak jelentése volt, amely egy adott vallási és kulturális közeg közösen ismert és elfogadott jelrendszerébe illeszkedett: ítéletet, átmenetet, beteljesedést vagy figyelmeztetést jelentett. Ma ezzel szemben a legtöbb ember számára megszűnt a transzcendens narratíva, így nincs közös válasz arra, hogy „miért” történik a halál. Legfeljebb a puszta megszűnés ténye marad meg válaszként – vagy inkább válasz helyett.

Amire nincs értelmezési keret, arról nehéz beszélni, mert szorongást kelt. A halál tabusítása ezért egyfajta pszichológiai védekezés is. Ehhez társul a modern társadalom mély meggyőződése, miszerint a folyamatosan fejlődő tudományos és technikai eszköztár révén minden kezelhető, minden megelőzhető, minden optimalizálható. Ebben a szemléletben a halál radikális kudarcként jelenik meg: olyan határként, amely fölött a tudomány – legalábbis egyelőre – nem képes úrrá lenni.

Így a halál nem eseménnyé, hanem „hibává” és „veszteséggé” válik; immár nem emberi sors, hanem orvosi esetté redukálódik. A régi korokban a halál tanított, fegyelemre intette az embert, és segített helyére tenni az élet valódi értékeit. Ma ezzel szemben a halál „rontja a hangulatot”, „negatív”, „nem produktív”. A modern kultúra a pozitivitást kultiválja, a halál azonban nem pozitív, hanem igaz. Régen a halál az élet értelmét keretezte. Ma inkább az életet próbáljuk megvédeni a halál gondolatától.

– A halál nem biológiai végpontként, hanem egyrészt értelmezési kulcsként is megjelenik a kötetben. Miért tartja ezt ma különösen aktuális szemléletnek?
– Mert ez a kérdés mindig is aktuális volt, és az is marad. Amíg ember él a földön, a halál problémája elkerülhetetlenül meghatározó téma lesz. Különösen napjainkban, amikor 

a modern nyugati gondolkodás egyre hajmeresztőbb és egyre inkább életidegen megoldási kísérletekkel próbál választ adni a halál kérdésére – elég csak a transzhumanizmusra gondolni.

Éppen ezért most jött el az ideje annak, hogy visszatérjünk egy egészségesebb és kiegyensúlyozottabb szemléletmódhoz. Az emberiség történelme bőségesen kínál ehhez példákat; ezek közül jó néhányat igyekeztem is bemutatni ebben a könyvben.

– A kötet nagyívű kultúrtörténeti áttekintést ad a sztoicizmustól a világvallásokig. Miben látja a különböző hagyományok közös magját a halálhoz való viszonyban? Milyen hangsúlyos eltérések említhetők?
– A témát az indiai kultúrkörtől kezdve tárgyalom, és igyekeztem minden jelentős álláspontnak hangot adni. 

A mag és a középpont azonban mindenütt ugyanaz: létezik túlvilág, van halál utáni lét, és ennek minőségét az ember erkölcsi cselekedetei határozzák meg – még ha ez a hangsúly egyes kultúrákban erősebben, máshol visszafogottabban jelenik is meg.

A különbségek elsősorban az egyes túlvilágképek részleteiben mutatkoznak meg. Ezek kialakulását számos tényező együttes hatása formálta, így ezekbe most nem bocsátkoznék bele, mert szétfeszítené az interjú kereteit. Ami azonban minden esetben közös, az a halál utáni életbe és a túlvilág létezésébe vetett hit. Ebből pedig egyenesen következik a halálról való elmélkedés fontossága is, amely ezekben a kultúrákban az élet értelmezésének szerves része volt.

– A mű egyik állítása és egyben hagyományos igazság, hogy a halálra való emlékezés nem szűkíti, hanem kitágítja az életet. Hogyan gyakorolható, tapasztalható ez meg konkrétan? 
– Erre számos gyakorlati metódus létezik. A mai nyugati ember számára talán a legkézenfekvőbb a kortárs sztoikus gondolkodók által ajánlott naplóvezetés, amelynek során az ember számot vet az adott nap eseményeivel, sikereivel és mulasztásaival egyaránt. Ez a tudatos önreflexió segít felismerni a rossz irányokat, és lehetővé teszi, hogy az ember fokozatosan javítson önmagán, jobbá és fegyelmezettebbé váljon. A kulcs a rendszeresség és a kitartás.

A katolikus hagyományban hasonló szerepet töltött be a napi lelkiismeret-vizsgálat, amelyet rendszerint az esti imádság részeként végeztek. Ennek a gyakorlatnak a jelentősége ma is vitathatatlan, ám mivel társadalmunknak csupán kis hányada gyakorolja aktívan a vallását, a sztoikus módszer sokak számára talán könnyebben hozzáférhető és elsajátítható alternatívát kínál.

– Van értelme a halállal foglalkozni a halál utáni életbe vetett hit nélkül? 
– Kézenfekvő lenne erre a kérdésre egyszerű nemmel válaszolni. A halál azonban akkor is valóság marad, ha az ember nem hisz a túlvilági létezésben. Ebben az esetben az elmúlással való foglalkozás elsősorban az élet határainak felismerését, az idő végességének tudatosítását és az értékek kényszerű rangsorolását jelenti. Hiszen a túlvilágba vetett hit nélkül a kérdés nem az, hogy mi következik a halál után, hanem az, hogyan kell úgy élni, hogy egyszer mindennek vége lesz. Ebben az értelemben a halálról való elmélkedés komolyságot ad az életnek, és megszünteti azt az illúziót, hogy minden halogatható. Vagyis pusztán „praktikus” szempontból is hasznos – sőt bizonyos értelemben nélkülözhetetlen – a halálról való elmélkedés; ezt a felismerést már az ókori sztoikusok is megfogalmazták.

Mindez azonban nem ad választ az igazán nagy kérdésekre. Mit nyerek a halálban? Mit kezdjek azzal a tudattal, hogy mindent elveszítek? Ezekre a kérdésekre megnyugtató választ végső soron csak a vallás ad, mégpedig a halálon túli létezés határozott állításával.

– Szent Pál leveleiben a halál egyszerre jelenik meg ellenségként és nyereségként. Hogyan fér meg ez a látszólagos ellentmondás a keresztény életfelfogásban?
– Szent Pál apostol felfogását csak üdvtörténeti távlatban lehet helyesen megérteni. A paradicsomi állapotban – amely az ember természetes, eredeti létállapota volt – a halál még nem létezett. A Szentírás tanúsága szerint a halál a sátán irigysége folytán lépett be a világba (vö. Bölcs 2,24), aminek következtében az első emberpár elbukott. Ez az ősbűn, illetve áteredő bűn, amelynek következményeit minden ember hordozza. Az Édenkertből való kiűzetéssel veszi kezdetét az emberi történelem, melyet általánosságban a háborúskodás, szenvedés és halál jellemez. 

Pál apostol világosan fogalmaz: a halál a bűn által lépett be a világba, és így terjedt át minden emberre (vö. Róm 5,12). Mivel tehát a halál nem része az ember eredeti természetének, hanem annak megromlásából fakad, aberrációnak, torzulásnak tekintendő, és mint ilyen, legyőzendő ellenség. Ez az ellenség az idők végén, Krisztus dicsőséges második eljövetelekor semmisül meg végérvényesen.

A halál „nyereség” voltáról szóló páli kijelentést ebben az összefüggésben kell értelmezni. Pál ezt a gondolatot fogsága idején írja le, amikor a halál számára kézzelfogható közelségbe kerül:
„Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” (Fil 1,21)

Az élet azért értékes, mert Krisztus szolgálatában telik, a halál pedig azért válik „nyereséggé”, mert elvezeti az embert a Krisztussal való teljesebb közösségbe (vö. Fil 1,23). 

Így tehát nincs valódi ellentmondás: ontológiai értelemben a halál továbbra is ellenség (vö. 1Kor 15), egzisztenciálisan azonban, Krisztusban, átjáróvá válik a legfőbb jó, az üdvösség felé. Ahogyan a Szentírás tanítja: az Istent szeretőknek végső soron minden – még a halál is – javukra válik. (vö. Róm 8,28)

– Ha az olvasó a könyv végén egyetlen gondolatot vinne magával, amely segíti őt hívő vagy kereső életútján, mi lenne az?
– Szerintem nincs olyan, hogy „egyetlen gondolat”, mert a halál mindenekelőtt egzisztenciális kérdés, és a vele való szembenézés mindig személyes feladat. Az emberek személyisége, élettörténete és lelki alkata annyira különböző, hogy mindenkinek másképp hangzana ez a bizonyos gondolat. A magam részéről csak annyit mondhatok, amit évezredek bölcsessége visszhangoz: Emlékezz a halálra, hogy életed teljes és gyümölcsöző lehessen. Memento Mori!