Az üldözött legenda

„Pilinszky, az arca, a hangsúlyozása, ahogyan azt mondja: »Úgy élek, mint egy kutya«. Az »u« betűt különösen megnyújtotta, panasszal telin, egyúttal valami titkos elégtétellel is, mert tudta, hogy a művésznek úgy kell élnie, mint egy kutyának; s nemcsak a művésznek, az embernek, általában. – Kertész Imrénél olvashatjuk ezeket a sorokat 2000 májusában írt naplójegyzetei között, és valóban, Pilinszky sorsa, élete korántsem volt irigylésre méltó. Pályája vége felé azonban egy interjúban azt is hozzátette, hogy ez a kutyaélet mégiscsak szép volt.

Fotó: Kertész Imre Intézet

Pilinszky ritka és valószínűtlen jelensége volt a magyar költészetnek, s ahogy Nemes Nagy Ágnes jellemezte: „Ha végigment az utcán, az ötvenes évek sötét, pesti utcáján, rövid, szűk vállú kabátkájában, úgy ment, mint egy üldözött legenda. Az is volt. Üldözött, az irodalomból kitaszított és teljesen ismeretlen legenda.” Már akkor az volt, amikor még csak egyetlen vékony kis kötettel rendelkezett, és az is csak 300 példányban (gyakorlatilag magánkiadásban) jelent meg. És legenda maradt egyedülálló nemzetközi sikereit elérve a 70-es években is. Mikor e mindmáig érzékelhető népszerűség okára a költő egyik közeli barátjánál rákérdeztem, ő így felelt: „Tiszta és becsületes tudott maradni a legnehezebb időkben is – hol találsz ilyet manapság? Ez már önmagában is egy legenda.”

Nem véletlen, hogy Ted Hughes, a legjelentősebb angol költő, aki egy kötetre való versét is lefordította Pilinszkynek, azt írta róla, hogy művészetének magas esztétikai minősége szorosan összefügg etikai-vallási magatartásával. E „mozdulatlan elkötelezettségtől” és a megszülető művek minőségétől elválaszthatatlan Pilinszky hite, miközben ő maga is hangsúlyozta, hogy egy vers sosem attól lesz vallásos, amit tematikusan elmond. Nála a hit egy megszenvedett és sosem lezáruló folyamat eredménye, amelynek megvannak az életrajzi vonatkozásai is. 1944 októberében behívták katonának, és alakulatát Nyugatra vezényelték. Egy idő után a nála lévő könyveket elkezdte kidobálni a vonatból, mert úgy érezte, érvényüket vesztették – utóbb így emlékezett erre: „Egy könyv maradt velem, az Evangélium. És ez valahogy, mint a kutya, követett… szinte egy élőlénynek a hűségével és érvényességével. Mondjuk, ilyen értelemben, én azóta vagyok hívő, igazán.”

Fotó: Kertész Imre Intézet

Katolikus hite, műveltsége szinte valamennyi versén átsüt, mégsem sorolható sem az istenkereső, sem a hagyományos értelemben vett vallásos költők közé. Pilinszky (mint erre mások is rámutattak már) e kettő között meghúzódó misztikus és alig járható mezsgyén találta meg a maga útját; ilyen értelemben emlegetik őt a „költészet aszkétájaként”. Verseiben nem Isten léte vagy nemléte, hanem Isten jelenléte foglalkoztatta leginkább. A történelmi és magánéleti bűneinket is az Isten és az ember közötti megszakadó párbeszéd függvényében vizsgálta, kíméletlen következetességgel. Amikor Pilinszky a maga evangéliuminak nevezett esztétikáján elmélkedett, így fogalmazott: „A »jézusi pillantás« számára megszűnik minden külső kötelezettség, egyedül a megvizsgált szív lüktet. […] A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.” Ennek az alapállásnak köszönhető, hogy nemigen akad, aki részvétről, szeretetről, szenvedésről és a megváltásra váró bűnről nála hitelesebben tanúskodott volna. Vallotta, hogy „az embernek a sorshoz kell hűnek maradnia, azt kell megcsinálnia, amire a legmélyebb koncentráltságában képes, tekintet nélkül azokra az áramlatokra vagy tendenciákra, amelyek a korban uralkodóak”. Mivel célkitűzéséhez hű maradt, joggal és kellő alázattal érezhette életét beteljesültnek, tehát mindenek ellenére is szépnek.

Kertész Imre egy interjúban így fogalmazott: „Pilinszky óriási példája annak, hogy mit végezhet egy nagy költő, aki lát, érez és tud” – és nem véletlen, hogy megemlítette nevét Nobel-beszédében is. A díjátadó előtt körülbelül másfél évvel adtam neki egy általam szerkesztett CD-t, amelyről így írt a naplójában: „A tegnap esti megdöbbenésem, amikor Pilinszky CD-lemezét felraktam, s egyszerre megszólalt annyira ismerős hangja: Auschwitzról beszélt és szóról szóra ugyanazt mondta, amit én mondtam a Pour le mérite érdemrendért való minapi köszönőbeszédemben. »A jóvátehetetlen realitásról« beszéltünk mindketten, amely egyszer talán mégis megszüli a jóvátételt, az én szavaimmal a katarzis révén, Pilinszky szerint a költészet által, ami ugyanaz.” – Azt hiszem, az idézet jól érzékelteti, hogy kettejük esetében a személyes kötődésnél jóval többről van szó.

Ismeretségük Szigligeten, 1976 májusában kezdődött, és nagyon hamar baráti, bizalmas kapcsolat alakult ki közöttük. Pilinszky épp a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvét írta, amelyből külön is felolvasott Kertésznek, és hajnalig nyúló beszélgetéseket is folytattak. Pilinszky személyes hatása aztán később is felbukkan nála: volt például egy regényterve, még A kudarc megírása előtt, amelyet neki és Mahlernek ajánlott volna. Ez egy elrontott kezdemény volt, de lett volna benne egy őszi jelenet, ahol egy írót temetnek, s akit Pilinszkyről mintázott volna. E regényterv idején Pilinszky még élt. Temetésén viszont, 1981. június 4-én olyasmi történt, amelyet az írói fantázia nem talált volna ki: a szertartás végén a jelenlévő gyászolók váratlanul, egyszerre kezdték el énekelni a Himnuszt. „Ritkán szólalt meg ilyen pontosan, egyszerűen – emlékezett rá a közeli barát, Törőcsik Mari. – Megéreztem, hogy tényleg eltemették a nemzet egyik legnagyobb költőjét.”

(A szerző irodalomtörténész, a Kertész Imre Intézet kutatási igazgatója)