Amint elkezdtem olvasni a zseniális Jü Hua (akinek korábbi könyvei közül a „Kína tíz szóban” című rendhagyó regényről már írtunk, a „Testvérek” című nagyszabású regényét pedig csak erősen ajánlani tudom mindenkinek) legújabb könyvét, az Élni című klasszikus regényt, nyomban eszembe jutott Joó György Móricz Zsigmond A boldog ember című regényéből – Jü Hua regényének főhőse ugyanis éppen úgy meséli el egészen elképesztően és borzalmasan nehéz életét a könyvbeli szerzőnek, mint Móricz hőse. És ugyanarra a konklúzióra jutnak: hogy boldog életük volt.
Fu-kuj élete azonban még Joó Györgyénél is sokkal keservesebb – mindennél ékesebben bizonyítja ezt a könyv vége felé olvasható bekezdés, amelyben elégedetten, szinte „boldogan” tekinti át aktuális helyzetét és életét:
„Ha túl sokat gondolok a régmúlt időkre, elszomorodom, de néha egyfajta megnyugvást is érzek, mivel a családom minden egyes tagját én temettem el, én ástam meg a sírjukat ezzel a két kezemmel, ezért egy nap, amikor majd rám kerül a sor, nincs ki miatt aggódnom. Azt is végiggondoltam, hogy amikor eljön az én időm, nyugodtan és békében halhatok meg, nem nekem kell gondoskodnom a temetésről, a faluban biztosan lesz valaki, aki elhantol majd, mert ha elkezdek bűzleni, úgysem fogják tudni elviselni.”
Fu-kuj élete sokkolóan és szinte felfoghatatlanul nehéz és keserves – örömből fiatalkorában jut neki egy kevés, amikor szerencsejátékon elveszti a család vagyonát: utána kezdődik a kálvária. Besorozzák a hadseregbe, részt vesz a polgárháborúban, majd mikor hazaér, elkezdődik a kommunista időszak annak minden rémségével együtt: a földreform, a vasöntési kampány, a kulturális forradalom. Egész életében éhezik, néhány szem rizsért ölnek körülötte az emberek, családtagjait ostobaságok miatt, de a rendszer logikájából és működéséből következően kikerülhetetlenül, sorban veszti el, míg végül keservesen és fájdalmasan egyedül marad, és összeszorított foggal, néha érthetetlen (de mégis érthető) derűvel dolgozik reggeltől napestig a földeken, szintén Fu-kuj nevű ökrével.
A hajmeresztő élethelyzetek (például hogy a lányukat egy idegen családnak kell adják a szegénység miatt) és az európai mércével felfoghatatlan kegyetlenkedések között Fu-kuj szinte beletörődik a sorsába – küzd ugyan, hogy a felszínen maradjon, de minden ambíció kivész belőle. Egyedül talán némi kesernyés humor marad benne, amivel a körülötte zajló eseményeket – no nem kommentálja, csak bemutatja. Például a falu brigádfőnöke, miután minden háztartásból minden vasat begyűjt, és a falu főterén napokig próbálják megolvasztani, végül így szól: „Ebből a vasból három bombát fogunk tudni gyártani, és mindet Tajvanra fogjuk dobni, az egyiket Csang Kaj-sek ágyára, a másikat az étkezőasztalára, a harmadikat pedig a birkakarámjára.” Vagy íme a kulturális forradalom egész szürrealitása mindössze egyetlen bekezdésben:
„Mindeközben a városban egyre hevesebben tombolt a kulturális forradalom, az egész utcát beborították a tacepaók, ráadásul akik kiragasztották az újakat, még arra is lusták voltak, hogy letépjék a régit, ezért egyre vastagabb és vastagabb rétegeket alkottak egymáson a plakátok, mintha számtalan kidomborodó zsebe lett volna a falnak. Feng-hszia és Er-hszi házának az ajtajára is tapasztottak jelmondatokat, de a lavóron és a többi használati tárgyon is Mao elnök mondásai virítottak, a párnájukon például ez állt: »Soha ne feledkezz meg az osztályharcról!«; a lepedőjükön meg ez: »A hatalmas szélben a hullámokon is töretlenül haladj előre!« Minden este Mao elnök szavain aludtak.”
