Általában szkeptikusan állunk a drámairodalom klasszikusainak aktualizálásához, talán azért, mert ritkán sikerül olyan jól az effajta kísérlet, mint a Hamvai Kornél és Tucsni András átiratában megszületett A Vágy nevű villamos, amelyet Bagó Bertalan rendezett színpadra.
Az eredeti darab második világháború utáni, várakozásokkal teli egyesült államokbeli viszonyait átélhetőbbé téve, a szerzők a hazai korai kilencvenes évek reményteli, mégis felkavarodott társadalmi valóságába ágyazták a történetet.
Azt is mondhatnánk, hogy jelen idejűvé tették, hiszen a huszonöt évvel ezelőtti tipikus kelléktár mögött azt kell látnunk, hogy aligha sikerült kilábalnunk a proletárdiktatúra belénk égette osztályidegenség problémájából.
Stella és Blanche története helyett Székesfehérváron Csilla és Ilona drámáját láthatjuk
Fotó: Vörösmarty Színház
A dráma ugyanúgy érvényes itt és most, mint a negyvenes években New Orleansban és a kilencvenes években Siófokon. Hamvai átiratában ugyanis az Aranyparton, Siófokon vagyunk, egy sörözgető, nagyokat káromkodó, percenként egymásnak szegülő, kockázó, Toyotákat „Németből” beszállító proli haveri kör társaságában, Balogh Józsi (Kádas József) otthonában. Ide toppan be Ilona (Tóth Ildikó), a húgához vendégségbe érkező művelt, negyvenes tanárnő.
Két nagyszerű színész testesíti meg az ellenpontokat, akiknek az első szembenézésüktől nyilvánvaló, hogy áthidalhatatlan a svábhegyi deklasszált család finom úrinője és a Józsi-féle műveletlen munkás között húzódó szakadék. A bennük növekvő gyűlölet a szocializmus hagyatéka, amit feldolgozatlan sérelmek gerjesztenek.
Ilona – az eredeti mű Blanche-a – jobban elfogadná, ha csak szimplán átlagos lenne Balogh Józsi, de szerinte brutális proli, amilyeneket az őstörténeti albumokban látni. „Ezer évek elmúlnak, de a Balogh Józsik itt maradnak” – mondja húgának, Csillának (Varga Lili), akit őszinte szerelem fűz Józsihoz.
Intim stúdiótérbe kerülünk, két oldalra rendezett nézői sorokból követjük a tipikus nyaralóbelsőnek megálmodott színpadot. Lényegében egyterű lakásról van szó, ahol a térelválasztók csupán függönyök, a legintimebb szekció, a zuhanyzó pedig szimbolikusan a pulpitusra, a galériába került, egyszerű műanyag függönnyel takarva. Amögül üvölt a kétkazettás magnóról a Carpe Diem ismert slágere, az Álomhajó.
Jól komponált tér ez, hiszen aligha talál elvonulásra alkalmas zugot az egymást elviselni képtelen két főszereplő. A kérdés csak az, hogy mikor tör ki és lehet-e győztese a közöttük zajló állóháborúnak.
Csak a realitás szintjén, a társadalmi ellentétben fogható meg a küzdelem? Sokrétegű darab ez, millió kérdéssel, amelyet Tennessee remekművéből Bagó Bertalan finom ritmusban adagol, sajátos módszere szerint nagyobb hangsúlyt adva a háttérszereplők konfliktusainak. Utóbbival, össztársadalmi feldolgozatlan traumáinkra, a visszatérő ördögi köreinkre világít rá a rendezés.
A Vágy nevű villamos egy pillanatra sem engedi el a figyelmünket, mégis kissé erőltetettnek érezzük a történetbe ékelt intermezzókat. Néhány percre egy pszichiáter és bántalmazott páciense érkezik a színpadra, mintha a mindenkori megalázott nők helyzetével szembesítene a rendező, Blanche sorstragédiáját nyomatékosítva, ám ezek az etűdök nem adnak plusztöltetet az amúgy sok rétegben ható, jól aktualizált drámának.
Az egyik legjobb stúdiódarabot mutatta be az évad végére a székesfehérvári társulat, olyat, amelyik szembenézésre hív, amikor azt mondja: nincs menekvés, amíg a múltat nem rendezzük, nincs újrakezdés.
