Nagyon intellektuális műfajról beszélhetünk, amikor az újonnan megteremtett tárcaképregényről szólunk: jól látható, hogy Vincze Ferenc eszmélése óta az irodalomban él és lélegzik (egyetemen tanít, novellákat és regényeket ír), így az irodalmi utalásrendszere ehhez mérten szofisztikált és erőteljes. (Hogy Csillag István milyen megértő partner ebben, később.) Vannak esetek, amikor a szerző jelzi, hogy például Tandori Dezsőnek, Bodor Ádámnak vagy Szőcs Kálmánnak ajánlja képsorait, de van, amikor ugyanezt az olvasóra bízza – feltételezhetően közös poénja például rajzolónak és szövegírónak, hogy az egyik kockán a hős a Lesz vigasz nevű kocsmában iszik, vagy a Ki a szerző? című tárcaképregényben a tanakodó szerkesztők mondataiból szintén kirajzolódik, kiről beszélgetnek: „Próza, egy rövid történet”, „Hát, a mondatok elég rövidek, ezzel többeket kizárhatunk”, „Emellett jól váltakoztatja a nézőpontokat”, „Igen, és jók a hasonlatok, amiket használ”, „De közben nem történik voltaképpen semmi”, „Igen, csak az a lány, aki nem csinál semmit a hágón…”, „Egy idegen megérkezik valahová és nincs történés…”, „Dehogynem, a történés a megérkezés”, „Óh, hát akkor megvan” – „Így van. Ilyen is egy próza.” Egészen mesteri és finom utalások tömege, az utolsó mondatban szemérmesen elrejtett megoldással. Sőt még arra is futja a szerzőnek, hogy saját korábbi műveire utaljon egyik-másik képkockában: például amikor az édesapa nem hagyja nyerni sakkban a kisfiát – ez a történet (motívum/szimbólum) megjelent Vincze Ferenc korábbi, Desertum című kötetében, csak éppen nagyapával és unokával elmondva.
