Főképp mi, civilek, akiknek a véleményére eddig sem igazán hallgatott a világ. Minek is hallgatna, hiszen bolygónk sorsát mindig is a nagyhatalmak, a „nagy emberek” döntötték el, sohasem azok, akiknek valójában a saját otthonuk, saját nézeteik és életük függött attól, hogy miképpen alakul a világ sorsa. Magyarán ki vagyunk rekesztve saját életünkből. Már régen – tegyük hozzá! S bár kibírtuk a világháborúkat, az ilyen-olyan, nem túl hatékony lázadásokat, most éppen ott tartunk, hogy mindegy, mit mond bárki is, legyen ő akár a világhatalom legfontosabb szereplője, akkor sem érdekes, amit mond, amit akar, mert a fenekedők társaságokba tömörültek, s onnét óhajtanak támadásokat indítani minden ellen, ami még normális ebben a világban, függetlenül attól, hogy annak a támadásnak létezik-e igazsága vagy sem.
Aligha hinném, hogy ezen megállapítást joggal tudná cáfolni bárki is, jóllehet naponta tapasztalhatjuk, hogy háborús zsákmányszerző éhségükben micsoda kijelentésekre vetemednek Európa urai. Minap például olvashattuk, hogy tovább „dőlnek” a fegyverek Ukrajnába, persze uniós finanszírozással. Ez idő tájt éppen Finnország közölte, hogy százmillió euróval járul hozzá az Ukrajnának szállítandó – állítólag immár sokadik – fegyvercsomag megvásárlásához. Lelkük rajta, mégis kérdésünk: mi ez, ha nem háborúpártiság? Ami egyébként az EU tagságát illetően nem lep meg bennünket, csak éppen nem kellene sunnyogni, hanem az unió tagországainak külön-külön kellene megnyilvánulniuk a tekintetben, hogy mi az elképzelésük, mi az üzenetük saját népeik számára a háborúságot illetően. Erről kellene nyilatkoztatni őket, bár meglehet, az én hibám, de egyetlen Európához tartozó ország lakosainak véleményét eleddig nem hallottam arról, hogy kinyilvánították volna, akarnak-e háborúba keveredni akár az oroszokkal, akár az ukrán frontokra küldeni hadköteles férfiaikat vagy sem? Ha igen, rajta! Küldjenek. Bár arról is készíthetnének közvélemény-kutatásokat, hogy vajon mit szólnak ahhoz, s főképp miként indokolják Európa országainak roppant demokratikus vezetői azt, hogy lényegében az orosz–ukrán háborúságot az amerikaiak robbantották ki, mivel korábban jó néhány emberüket – ez persze a zseni Biden idejében történt – Ukrajnába küldték, hogy miniszteri „trónokat” foglaljanak el. Mely hatalom hagyta volna ezt – kérdezik a naivok, köztük magam is –, hogy ilyesmi megtörténjen? Úgy látom, ezzel a különös jelenséggel, a politikában ezt talán puccsnak nevezik, a fogalom megmagyarázását illetően nem sikerült megbirkózni. Talán csak az afrikai államokban fordultak elő korábban ilyen trükkök, Európában nemigen.
