Matl Péter: Kész csoda, hogy még itt vagyunk a szláv–germán tengerben

– Minden férfinak, nőnek meg kell vívnia ezt a harcot otthon, ha azt akarja, hogy megmaradjon a nyelv, mert a határon túli hétköznapokban derül ki csak igazán, hogy tényleg nyelvében él a nemzet – mondta Matl Péter Magyar Örökség-díjas szobrász, a sátoraljaújhelyi új, monumentális turulszobor tervezője. A munkácsi szobrásszal – aki a nemzeti jelképpé vált vereckei honfoglalási emlékművet is tervezte – a kárpátaljai magyarságról, a magyar megmaradásról és Emese álmáról beszélgettünk.

A szobrászművész és családja a zaklatások ellenére sem hagyja el szülőföldjét, Kárpátalját Fotó: BACHPEKARYMATE Forrás: Bach Máté

– Egészen Vereckéig.

– Jó helyre menne, hisz a vereckei honfoglalási emlékművet sokféleképpen lehet értelmezni, de ha ismerjük a magyar népművészetet, akkor van egy pozitív és egy negatív látásmódja is. Gondoljunk csak a szépen, mívesen kifaragott léckerítésekre: a pozitív oldaluk maga a forma, de a negatívjuk is egy formát képez. Ez a férfi-nő örök szimbóluma, és voltaképpen erről szól a turulmonda is. A vereckei emlékmű kiszögellései, „szárnyai” egy turulmadarat is jelképezhetnek, belül az üresség, a negatívja pedig egy ősanyát formáz, mert van feje, válla és lába, mintha Emese álma volna.

– 1996-ban nyerte meg a vereckei honfoglalási emlékműre kiírt pályázatot, de még tizenkét évet kellett várni az avatásáig. A szobrot folyamatosan megrongálják az ukrán szélsőségesek. Ez fáj önnek?

– Van, aki imádkozik mellette, van, aki átkozódik és leönti festékkel, de a szobrok élik a saját életüket, saját útjuk van. Most jól karban van tartva, a fiaimmal néha kimegyünk és ellenőrizzük. Ha megrongálják, akkor lemossuk, megtisztítjuk, és talán az is szimbolikus, hogy nemrég avattuk fel az emlékmű harmadik oltárkövét, mert az előző kettőt tönkretették. De bízom abban, hogy megmarad. Azt nem részletezném, hogy miért rongálják meg és milyen viták voltak körülötte, mert a családommal ott kell élnem abban a környezetben.

Orbán Viktor miniszterelnök Matl Péterrel, a szobor alkotójával az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban, a Nemzeti Összetartozás Emlékművének avatásán 2012. szeptember 29-én.
Fotó: MTI/Illyés Tibor

– Sokat romlott az utóbbi időben a kárpátaljai magyarság helyzete. A hétköznapokban ezt hogyan élik meg?

– Kárpátalja hagyományosan nagyon toleráns vidék volt, és talán ma is az valamennyire. Nagyon jóban voltunk a helybéli ruszinokkal, ukránokkal, de a háború és a médiapropaganda, amely ezerrel nyomta azt, hogy mi, magyarok gonosz szeparatisták vagyunk, sokat rontott a helyzetünkön. Pedig egyetlen magyar sem verte a mellét. Mit mondhattunk volna? Az ukránok közül sokakat befolyásoltak, még a barátaink között is voltak olyanok, akik kifejezték irántunk az ellenszenvüket. Nevetséges az egész, mert alig pár ezreléke vagyunk az ukrajnai lakosságnak. De nekünk ott kell élnünk, mert Kárpátalján vagyunk otthon.

– Az utóbbi időben a háború hatására sokan kivándoroltak. Ez felmerült valaha önökben?

– Eszünk ágában sincs, mi nem akarunk elmenni, a fiaim sem akarnak elköltözni Munkácsról. Háromszáz éves a családi házunk, hagyománya van, nem tudnám elhagyni. Édesanyám jómódú családban született, és sok mindent megkapott, amit én már nem. Persze mindenüket elvették a szovjetek, de édesanyám egy percig sem tudott ebbe belenyugodni – és abba sem, hogy egy másik ország állampolgára lett, rá is ment az egészsége. A szüleim magyar iskolában tanítottak, én is ott tanultam, a fiaim is ott tanultak, de ma már nem tudom, hogy az óvodáskorú kisunokám milyen nyelven fog tanulni, pedig a magyar nyelvű oktatás jogát még a Szovjetunióban is megadták nekünk. Mégis megpróbálunk értéket teremteni, megmutatni azt, hogy vagyunk.

Orbán Viktor kezet fog Matl Péterrel a Nemzeti Összetartozás Emlékművének avatásán 2012. szeptember 29-én.
Fotó: MTI/Illyés Tibor

– Ha valaha elkészítené a magyar megmaradás emlékművét, hogyan képzelné el?

– Erről egy tervet is készítettem már, egyfajta tájművészeti kompozíciót. A szobrok általában függőleges művek szoktak lenni, én egy vízszinteset találtam ki, mert mégiscsak egy nomád, sztyeppei nép vagyunk. Két hosszú rámpát képzeltem el, amely egymáshoz közeledve nagyon pici lejtéssel közrezár egy kis völgyet. Annak a közepébe pedig egy családszobrot állítanék, mert akárhogyan is nézzük, családokból áll a magyar nemzet, és mi itt a Kárpát-medencében nagyon össze vagyunk házasodva egymással.

– Ezt hogy érti?

– Az én ereimben a Monarchia legtipikusabb vérei csörgedeznek, de attól még magyar vagyok és a gyerekeim is azok. Ez a tudat hatalmas erőt ad, pedig én Kárpátalján, amikor a képzőművészetire jártam, ruszin neveltetést kaptam, de a könyvtárakból kikerestem a magyar örökséget, mert ez az enyém, ezt kívánta a lelkem. Magyarországon azt hiszik az emberek, hogy mi, kárpátaljai magyarok valahogyan elvagyunk egymással. De az óriási kivándorlás miatt már nehezen tudunk közösségként megmaradni, hisz ha kevesen vagyunk, nem tudunk mindig egymással barátkozni vagy fajtánkbélivel házasodni. Bár a szerelem néha fittyet hány erre.

– Sokszor igen, de ilyenkor mi lesz a gyermek sorsa?

– Nekem örmény feleségem van, de kiköveteltem, hogy otthon magyar legyen a társalgási nyelv. A feleségem is megtanult magyarul, a népdalokat is gyönyörűen énekli. Minden férfinak, nőnek meg kell vívnia ezt a harcot otthon, ha azt akarja, hogy megmaradjon a nyelv, mert a határon túli hétköznapokban derül ki csak igazán, hogy tényleg nyelvében él a nemzet. Gyermekkoromban húsvétkor vagy karácsonykor egyetlen egy szláv szó nem hangzott el az ünnepen, most már a vegyes házasságok miatt sokszor kell átváltanunk egy másik nyelvre. De én reménykedem, hisz kész csoda, hogy még itt vagyunk a Kárpát-medencében, egy szláv és germán tengerben. Eddig ezt a tengerhasonlatot csak egy könyvízű frázisnak tartottam, de most nap mint nap tapasztalom, hogy próbál minket elsodorni, elnyelni ez a nagy óceán. És ennek ellenére még itt vagyunk, létezünk, és ameddig kultúrát tudunk teremteni, addig nincs minden veszve.