Akácos út

Ábel emlékszik még arra, hogy gyermekkorában a lagzikban a zenekar húzta, s az emberek az asztalok mellett ülve (hajnal felé pedig – amikor a nyakkendők már rendszerint háromnegyed nyolcat mutattak – kis csoportokban összeölelkezve is) jókedvűen daloltak. Hogy mit? Sajátos, a közösség által kialakított repertoárt, amelyben a népdaloknak, a magyar nótáknak éppúgy megvolt a helyük és idejük, mint az operettrészleteknek vagy a divatos sanzonoknak. De ez szinte mindegy is. A lényeg, hogy énekeltek, lelkükből, felszabadultan. Manapság? Beszélgetnek vagy némán üldögélnek a helyükön, isznak (vagy cigarettáznak a bejáratnál), s közben a zenekar „rágógumi” popzenét játszik, amelyből tizenkettő egy tucat. S még jó, ha néha magyart is. Hát ezeket bizony nehéz lenne énekelni.

Hogy miért alakult így, és főként az utóbbi negyedszázadban, arra egyértelmű választ nehéz adni. Amiként arra is, hogy miért vált köddé a jól bevált repertoár, s miért enyésztek el a falusi „nótafák”, akiktől nemzedékek tanultak énekelni. A nép, mely régen gondosan összeállította a maga „nótacsokrát”, mára mintha lemondott volna erről. Megadta magát a nagy nyugati kulturális sodrásnak. Ebben – közvetetten – megvolt a maga szerepe a hetvenes években kibontakozó táncházmozgalomnak is, amely színre lépésekor azonnal ostorozni kezdte az említett repertoár „nem eredeti” darabjait, megbélyegezvén többek között a magyar nótát is, amelynek éneklését szégyellni kellett, mint a koszos cipőt. (Sőt az új stílusú népdalokat is fanyar képpel vette tudomásul, lévén „túl fülbemászóak”.)

A „műdal” megnevezés aztán pláne lemoshatatlan szégyenbélyeg volt. Hiszen a műdalnak szerzője van! Mintha a régi népdaloknak nem lett volna, azok „szűzen fogantak volna”. Meg hogy érzelgősek, túlbuzog bennük az érzelem, tehát giccsesek. Ó, istenem, az a műveletlen, tuskó nép mégis képes százával kívülről fújni e szövegeket… (Amúgy a szakemberek véleménye is megoszlik a tekintetben, hogy a népdallá válás folyamán a nép az egyéni, szerzői „sallangok” lesikálásával értékesebbé tette-e ezen dalokat, vagy ellenkezőleg: szegényesebbé, egysíkúvá. Mivel a népdalok közel állnak a szívünkhöz, ezt a kérdést most nem döntjük el.)

Szóval úgy gondolták, hogy majd ők megmondják a népnek, mi a népdal. Tévedés ne essék: az általuk előásott régi népdalok páratlan értéket képviselnek, csak hát nem a kor emberéről és emberéhez és nem a kor nyelvén szólnak. Amiként Baróti Szabó Dávid költeményei is komoly irodalmi értékkel bírnak, de lám, az istenadta nép mégsem az ő, hanem Petőfi költeményeit tudja kívülről, amelyek valamiért nem akarnak elavulni. Talán nem esünk a marxista kultúraszemlélet csapdájába, ha azt mondjuk: a népet soha nem kellett okítani arra, hogy mit kedveljen, és mit ne.

A nép mindig pontosan tudta, mivel és hogyan fejezze ki érzéseit, gondolatait. E tekintetben emlékezetes a székely himnusz körül kialakult minicsata is. Értelmiségiek egy csoportja úgy gondolta, majd eldönti, mi legyen a székelység himnusza. És váltig a Csíksomlyói Mária-siralom című dal mellett kardoskodtak, amelynek keletkezését egyesek 1350-re datálják, mások meg Bartók művének tartják… Hm, van némi különbség. Dallam és szöveg kétségkívül gyönyörű, csak éppen nem mond semmit a székelység múltjáról, jelenéről, problémáiról, érzelmeiről. Márpedig egy himnusznak éppen erről kellene szólnia ahhoz, hogy áhítattal csendüljön fel az ajkakon. Ezért az értelmiségi fanyalgásokat félretolva a nép a Csanády–Mihalik-szerzemény mellett döntött. Hogy helyesen-e? De hiszen tudjuk: vox populi… Ám a baj nem ez, hanem az, hogy az éneklés hagyománya már a múlté. Hogy ma már csak a madár száll „ágrul ágra”…

Emlékezzünk hát kegyelettel arra, hogy egykor éneklő-táncoló nép voltunk, saját dalokkal és táncokkal, sőt: Cioran, a román filozófus bennünket tartott az egyedüli nemzetnek, mely tud mulatni. Mint mondta, e fogalmat egyetlen más nyelvre sem lehet pontosan lefordítani. A mai helyzetet talán még ő is fájlalná. Hiszen ma már régen nem jelentenek gondot a műdalok, az operettrészletek. A magyar ma már se nótákat, se régi, se új stílusú népdalokat nem énekel. Hallgatja az angol popzenét, és ujjával dobol az asztalterítőn.