Akácos út

Nemrég sirattuk a tánc eltűnését mindennapi életünkből, most ejtsünk néhány könnyet ikertestvéréért, az éneklésért is! Ábel gyermekkorában a közös éneklés legalább annyira népszerű volt, mint a tánc. Családi összejövetelek, bálok és lakodalmak nem múlhattak el anélkül, hogy a nagy közös dalrepertoár egy része terítékre ne kerüljön. Sőt akkoriban a kocsmák népe is előszeretettel zendített rá, igen gyakran hallatszott ki ezen intézményekből a „szép muzsikaszó”.

S bár majd minden korban tiltott volt, a késő este részegen hazatérő atyafiak is bele-belevonítottak a sötét éjszakába, hogy aszondja: „A szántói híres utca…” Nem törődvén azzal, hogy fanyar korunkban az már nem cimbalommal, hanem büntetéssel „van kirakva”. De azzal volt már Ady Endre idejében is, aki – amint Tersánszky Józsi Jenőtől tudjuk – annyira kedvelte az éjféli utcai vigadást, hogy „bérletet” váltott (előre kifizetett két bírságot) a rendőrfőnöknél, csak hogy zavartalanul danolászhasson.

Ritkán ugyan, de egy-egy kiadós konyakozás után hazaérkezőben Ábel apja is küldött efféle hangjelzéseket az utca sarkáról, a család igencsak mérsékelt örömére. Ábel, aki a szabadtéri éneklés e formáját nem kedvelte, ezt a hagyományt nem vitte tovább. (Nagyot is néznének az árpádföldi utca lakói, ha éjfél körül felcsendülne az „Akácos út”. S nem azért, mert az utcát hárs- és vérszilvafák szegélyezik…) Szóval harminc-negyven éve az éneklés még virágkorát élte. Mi a helyzet napjainkban?

Mára nemcsak a családi összejövetelekről, de a kocsmákból is kikopott a mulatás ezen fajtája. Bárki nyugodtan végigjárhatja Budapest összes presszóját, bárját, kocsmáját, egyetlen daloló vendéget sem fog találni. Pedig az éneklés, pláne a közös éneklés mindig felszabadító hatású, igen értékes katalizátora (lenne) lelki és mentális egészségünknek.

Ha össze akarnánk számolni, hogy középiskola után milyen éneklési lehetőségei vannak egy felnőtt embernek, egy kezünk sem kellene hozzá egészen, hiszen semmilyen. Kivéve a hívőket, akik a templomban és a kórustagokat, akik a kórusban énekelhetnek. De hát ez egy „törpe minoritás”. Régen nem így volt. A ballagási ünnepség nem jelentette automatikusan az éneklési lehetőségek záróakkordját. Baráti társaságokban, lakodalmakban, mulatságokban bevett szórakozási forma volt. Apropó lakodalom.

Ábel emlékszik még arra, hogy gyermekkorában a lagzikban a zenekar húzta, s az emberek az asztalok mellett ülve (hajnal felé pedig – amikor a nyakkendők már rendszerint háromnegyed nyolcat mutattak – kis csoportokban összeölelkezve is) jókedvűen daloltak. Hogy mit? Sajátos, a közösség által kialakított repertoárt, amelyben a népdaloknak, a magyar nótáknak éppúgy megvolt a helyük és idejük, mint az operettrészleteknek vagy a divatos sanzonoknak. De ez szinte mindegy is. A lényeg, hogy énekeltek, lelkükből, felszabadultan. Manapság? Beszélgetnek vagy némán üldögélnek a helyükön, isznak (vagy cigarettáznak a bejáratnál), s közben a zenekar „rágógumi” popzenét játszik, amelyből tizenkettő egy tucat. S még jó, ha néha magyart is. Hát ezeket bizony nehéz lenne énekelni.

Hogy miért alakult így, és főként az utóbbi negyedszázadban, arra egyértelmű választ nehéz adni. Amiként arra is, hogy miért vált köddé a jól bevált repertoár, s miért enyésztek el a falusi „nótafák”, akiktől nemzedékek tanultak énekelni. A nép, mely régen gondosan összeállította a maga „nótacsokrát”, mára mintha lemondott volna erről. Megadta magát a nagy nyugati kulturális sodrásnak. Ebben – közvetetten – megvolt a maga szerepe a hetvenes években kibontakozó táncházmozgalomnak is, amely színre lépésekor azonnal ostorozni kezdte az említett repertoár „nem eredeti” darabjait, megbélyegezvén többek között a magyar nótát is, amelynek éneklését szégyellni kellett, mint a koszos cipőt. (Sőt az új stílusú népdalokat is fanyar képpel vette tudomásul, lévén „túl fülbemászóak”.)

A „műdal” megnevezés aztán pláne lemoshatatlan szégyenbélyeg volt. Hiszen a műdalnak szerzője van! Mintha a régi népdaloknak nem lett volna, azok „szűzen fogantak volna”. Meg hogy érzelgősek, túlbuzog bennük az érzelem, tehát giccsesek. Ó, istenem, az a műveletlen, tuskó nép mégis képes százával kívülről fújni e szövegeket… (Amúgy a szakemberek véleménye is megoszlik a tekintetben, hogy a népdallá válás folyamán a nép az egyéni, szerzői „sallangok” lesikálásával értékesebbé tette-e ezen dalokat, vagy ellenkezőleg: szegényesebbé, egysíkúvá. Mivel a népdalok közel állnak a szívünkhöz, ezt a kérdést most nem döntjük el.)

Szóval úgy gondolták, hogy majd ők megmondják a népnek, mi a népdal. Tévedés ne essék: az általuk előásott régi népdalok páratlan értéket képviselnek, csak hát nem a kor emberéről és emberéhez és nem a kor nyelvén szólnak. Amiként Baróti Szabó Dávid költeményei is komoly irodalmi értékkel bírnak, de lám, az istenadta nép mégsem az ő, hanem Petőfi költeményeit tudja kívülről, amelyek valamiért nem akarnak elavulni. Talán nem esünk a marxista kultúraszemlélet csapdájába, ha azt mondjuk: a népet soha nem kellett okítani arra, hogy mit kedveljen, és mit ne.

A nép mindig pontosan tudta, mivel és hogyan fejezze ki érzéseit, gondolatait. E tekintetben emlékezetes a székely himnusz körül kialakult minicsata is. Értelmiségiek egy csoportja úgy gondolta, majd eldönti, mi legyen a székelység himnusza. És váltig a Csíksomlyói Mária-siralom című dal mellett kardoskodtak, amelynek keletkezését egyesek 1350-re datálják, mások meg Bartók művének tartják… Hm, van némi különbség. Dallam és szöveg kétségkívül gyönyörű, csak éppen nem mond semmit a székelység múltjáról, jelenéről, problémáiról, érzelmeiről. Márpedig egy himnusznak éppen erről kellene szólnia ahhoz, hogy áhítattal csendüljön fel az ajkakon. Ezért az értelmiségi fanyalgásokat félretolva a nép a Csanády–Mihalik-szerzemény mellett döntött. Hogy helyesen-e? De hiszen tudjuk: vox populi… Ám a baj nem ez, hanem az, hogy az éneklés hagyománya már a múlté. Hogy ma már csak a madár száll „ágrul ágra”…

Emlékezzünk hát kegyelettel arra, hogy egykor éneklő-táncoló nép voltunk, saját dalokkal és táncokkal, sőt: Cioran, a román filozófus bennünket tartott az egyedüli nemzetnek, mely tud mulatni. Mint mondta, e fogalmat egyetlen más nyelvre sem lehet pontosan lefordítani. A mai helyzetet talán még ő is fájlalná. Hiszen ma már régen nem jelentenek gondot a műdalok, az operettrészletek. A magyar ma már se nótákat, se régi, se új stílusú népdalokat nem énekel. Hallgatja az angol popzenét, és ujjával dobol az asztalterítőn.