Belélegzett halál

Mégis van igazság a földön! – érezhették a Kúria döntése hallatán azok az „azbesztesek”, akik szeretteik mellett az igazságszolgáltatásba vetett ­hitüket is elvesztették. Nincs értelmetlenebb halál, mint amely az emberi tudatlanság és nemtörődömség miatt következik be. A fájdalmat tetézi, amikor a nyilvánvaló igazság is elvész valahol a paragrafusok között. A legfőbb taláros testület napokban hozott döntése nyomán új fejezet kezdődik a­ „magyar Csernobil” regényében.

Kereszt a lebontott gyár kerítésénél. A házak szigetelése, az udvarok a mai napig tele vannak azbeszttel, amit mindenki tud Fotó: Bach Máté

A Csernobil-párhuzam újságírói túlzás. Annyi közös van Selyp, Nyergesújfalu, illetve a néhai Csernobil között, hogy itt is, ott is láthatatlan gyilkos szedi az áldozatait. A hevesi és Komárom-Esztergom megyei településeken nem szétszóródott izotópok, hanem szétszóródott azbeszt. Ez hatféle magnézium-szilikátot tartalmazó, ma már betiltott rákkeltő ásványi anyag, amelynek lágy, áttetsző, selyemfényű kristályai szálas kötegeket alkotnak. Tűzálló, hő- és hangszigetelő, sav- és lúgálló anyag, az építőipar 1915 óta használta, nálunk 2003-ig (Ukrajnában 2017-ig, Oroszországban még ma is). Eternitcsöveket, hullámpalát, szigetelőlemezeket gyártottak azbesztcementből, de az azbeszt néhány éve még a fékbetétek alkotóeleme is volt. Hazánkban 1975 óta mondja ki jogszabály, hogy rákkeltő, ennek ellenére még 18 évig engedte az állam használni, sőt az állami tulajdonú selypi üzem volt a gyártó.

Selyp a Zagyva mellett fekvő Lőrinci város északi része, amely Zagyvaszántó községgel határos. Családi házak közé ékelődve, egymás mellett működött egykor négy nagy üzem: a cukorgyár, a malom, a cementgyár és a csőgyár. Ez utóbbi egyebek mellett azbesztcement víz- és szennyvízcsöveket állított elő 1971 és 1993 között.

– A szocializmusban itt senki sem foglalkozott a környezetvédelemmel – mondja egy 84 éves, a néhai gyártelep mellett bottal sétáló idős férfi. Legénykora óta él itt, és két hete vesztette el rákos feleségét. Meséli, hogy az eternitgyárnak két kéménye volt, az egyik a kazán füstjét eregette, a másikból azbesztes por dőlt kifelé, de akkoriban senki sem mert tiltakozni a környéket ellepő por miatt. Örültek annak, hogy van hol dolgozni. Az emberek tudták, hogy az azbeszt káros, csak azt nem, mennyire. A melléktermékként keletkező palaforgácsot például el lehetett vinni családi házak födémének hőszigetelésére, de jól jött gödrök feltöltéséhez, a garázs előtti sár eltüntetéséhez is. A forgács sok helyen máig ott van a felszínen, benne az azbeszttel.

– Ezeket a területeket sürgősen rekultiválni kellene, de ugyan ki törődik ezzel? – legyint búcsúzásképpen.

A törődés hiányát illetően nincs teljesen igaza. Fekete László zagyvaszántói polgármester például 2014-ben, a tulajdonos állammal szembeni kártérítési per indulásakor azt nyilatkozta, hogy a Selypi-medencét katasztrófa sújtotta területté kellene nyilvánítani, és állami forrásokból kellene elvégezni a terület méregtelenítését. Víg Zoltán lőrinci polgármester is utalt rá telefonbeszélgetésünkkor, hogy az eternitgyár lebontásának módjával és az azt követő rekultiváció­val nincs megelégedve. Akkor lenne nyugodt, ha az egész telephely területét egybefüggő betonréteg fedné. Sajnos mindketten elzárkóztak attól, hogy elmondják álláspontjukat (ami nem tűnik jó stratégiának egy közszereplő részéről az önkormányzati választások előtt, de legyen az ő dolguk).

Az eternitgyárnak is helyet adó gyárnegyedet ma is téglakerítés övezi. Itt-ott már megbontva áll az út mentén, ami kellő bátorítást jelent a hulladékot illegálisan lerakóknak.

Az egyik megmaradt volt irodaépület ajtajából egy hajléktalan férfi barátságosan integet. Arrébb feszület áll, tövében gyertyákkal, virágokkal. Felirata szerint a helyén kápolna volt, amelyet 1956-ban lebontottak. Belül kisebb-nagyobb töredezett betonfelületek, az egykori épületek alapjai fehérlenek ki a térdig érő gyomból.

Mintha a bontást térdmagasságban abbahagyták volna, tehát a terület talajcserével egybekötött rekultiválása nem történt meg. Aligha alaptalanok tehát a félelmek, hogy száraz időben innen még mindig azbesztet kap fel a szél.

Kereszt a lebontott gyár kerítésénél. A házak szigetelése, az udvarok a mai napig tele vannak azbeszttel, amit mindenki tud
Fotó: Bach Máté

Lőrinciben lakik özvegy Kele Istvánné, aki 66 éves férjét nyolc kemoterápiás kör és három év szenvedés után tavaly szeptemberben vesztette el. A boncolási jegyzőkönyv megerősítette a diagnózist, miszerint a tüdőlebenyében azbeszt okozta mezotelióma alakult ki. Férje és ő 1968-ban került az akkor még cementgyárként működő üzembe (1971-ben az olaszok hozták ide a csőgyártó gépeket). Kele István darukezelőként dolgozott. A munkakörülmények embertelenek voltak. Bizonyságul elővesz néhány, az iratmegsemmisítéskor kimentett fényképet, amelyen azbeszttel foglalkozó munkásokat látunk mindennemű védőfelszerelés nélkül. Némelyik képen nyakkendősöket is, ugyanúgy. Általános lehetett a veszélyérzet hiánya.

Védőfelszerelés nélkül

– Semmilyen védőfelszerelést nem adtak, csak munkásruhát: a nőknek kék köpenyt, a férfiaknak kék zubbonyt és nadrágot. De se kesztyűt, se maszkot. Pontosabban maszkot akkor, ha munkavédelmi ellenőrzés történt, de miután nem jutott mindenkinek, azt mondták, aznap inkább nem lesz műszak. Helyette mindent szépen kisöprögettünk. Sejtettük, hogy egészségre ártalmas az azbeszt, hiszen rendszeresen vittek minket orvosi vizsgálatra, de elhallgatták, hogy halálos. Eleinte én a kísérleti üzemben voltam meós, majd átkértem magam esztergályosnak. Vagdostuk az eternitcsöveket. Volt ott egy porelszívó, a műszak végén nekünk kellett üríteni. Fiókszerűen kihúzható tartályba gyűlt az azbesztcementpor. Ha megmozdítottuk, porfelhő lepett be minket. Kitalicskáztuk, és kiborítottuk az udvaron, aztán ott állt a por halmokban, fújta a szél mindenfelé, néha lapátolták is – emlékszik vissza Kele Istvánné, aki szerint mindig is gondot okozott, hogy mit kezdjenek a veszélyes hulladékkal. Volt, amely a Zagyvába került, volt, amellyel a közeli kőbányát töltötték fel.

A gyár egykori vezetői az elsőfokú bírósági tárgyaláson azt adták elő, hogy patikatisztaság volt a gyárban, és zárt rendszerű volt a termelés, vagyis nem került ki azbeszt a levegőbe. Ezt már Igyártó Gyöngyi ügyvédtől tudtuk meg később, amikor selypi látogatásunk után találkoztunk vele. Ő az a budapesti ügyvéd, aki öt éve vállalta az azbeszttől megbetegedett emberek kártérítési ügyét. De maradjunk egyelőre Selypen, a hetvenes-nyolcvanas éveknél!

A termelési eljárás egyáltalán nem vette figyelembe, hogy az egyik alapanyag súlyosan egészségkárosító. Az azbesztzsákokat a munkások késsel, maszk nélkül vágták fel, majd a porzó, kék és fehér szálas anyagot, valamint a cementet és perlitet úgynevezett nyitott hollandi kádba öntötték, hogy ott a gép összekeverje vízzel. A legtöbb porral a félkész csövek szeletelése, megmunkálása járt. Aki ebben a közegben levegőt vett, annak garantáltan került a tüdejébe azbeszt. A százötven dolgozó közül azóta már sokan meghaltak tüdőrákban, és tekintettel a húsz-harminc éves lappangási időre, számuk várhatóan nőni fog.

De nem csak az ott dolgozók lélegezték be az azbesztszálakat. Kele Istvánné édesanyja a közeli cukorgyár szakácsa volt, ő is azbesztózisban halt meg, pedig soha nem járt a csőgyárban. Rajta kívül Kele Istvánné tucatnyi kollégáját és a gyárban sosem dolgozó helybéli ismerősét, rokonát sorolja fel, akikkel kivétel nélkül a tüdőrák végzett. A mátraházai kórház főorvosa mondta, hogy olyan betege is van, aki csak nyaralni járt ide – emlékszik vissza az asszony.

A gyárvezetés hozzáállására jellemző volt, ha az azbesztózisos dolgozó anyagi segítséget kért, azt mondták neki: indítson munkaügyi pert, és ha megnyeri, akkor fizetnek járadékot, de csak akkor. Kele István végigjárta ezt az utat, de mire az ítélet jogerőre emelkedett, neki már kevés volt hátra. Havi harmincegy-néhány ezer forint nyugdíj-kiegészítést kapott. Ezt a csőgyárban ledolgozott több évtized után méltánytalannak tartotta, ezért az ügyészséghez fordult. Nyolc beadványra nyolcszor ugyanazt a választ kapta: nincs felelős. És mellé egy csekket valamilyen illetékről.

– A férjem belekeseredett ebbe. Emelt fővel készült elmenni, mindent elrendezett maga k„A NŐVÉR IMÁDKOZNI KÜLDÖTT”

örül. Az állapota folyamatosan romlott, egyre több víz jelent meg a tüdejében, fulladt, többször le kellett szívni a folyadékot. Nem szedett morfiumot, csak fájdalomcsillapítót, mindvégig öntudatánál volt. A kórházban, a kezemet szorítva halt meg. Húsz percig ültem mellette a kezét fogva, az arcát simogatva. Aztán az ablakhoz mentem, addig bírtam tartani magam. Ott tört ki belőlem a zokogás – emlékszik vissza az erős, szikár asszony, akinek kövér könnycsepp gördül végig az arcán.

„A nővér imádkozni küldött”

Ha az eternitgyár munkásai sem tudták pontosan, mit vállaltak, amikor beléptek dolgozni, akkor mit mondjanak azok, akik soha életükben nem jártak a gyárban, mégis halálos betegséget kaptak? A legtöbben a környéken laktak, dolgoztak, oda jártak óvodába, iskolába, rúgták a labdát a közeli focipályán. A port bárki belélegezhette – és a teljes körű mentesítés hiányában valószínűleg belélegezheti ma is. Közülük való az a nyolc ember, akik öt évvel ezelőtt pertársaságba tömörült, és Igyártó Gyöngyi ügyvéd közreműködésével kártérítési pert indított a magyar állam mint mindenkori tulajdonos, engedélyező hatósági és felügyeleti szerv ellen.

Egyikük, Paziczki Katalin Zagyvaszántón, majd a Lőrincitől önállósult Petőfibányán élt. Őt 58 évesen, a pertársaság utolsó élő tagjaként győzte le a mellhártyadaganat 2017 nyarán. Lánya, az idősotthonban dolgozó Paziczki Mónika kamasz fiával ma is Petőfibányán él. Aggódik, úgy érzi, nála is „ketyeg a bomba”. Az autójában ülve várt a vasúti sorompóra, amikor a bontás alatt lévő eternitgyár nagycsarnoka óriási por kíséretében összeomlott. Az évtizedek során felhalmozott azbesztszennyezett por beterítette a várost. Alighanem ő is vett akkor levegőt…

– A házak szigetelése, az udvarok a mai napig tele vannak azbeszttel, amit mindenki tud, de mindenki hallgat. Édesanyám a Boschban, tehát egy tiszta üzemben dolgozott, sosem dohányzott, egész életében energikus, vidám asszony volt. Az a fajta, akinek nincs ideje se sopánkodni, se betegeskedni. Sokáig nem volt hajlandó elfogadni, hogy vele ez megtörténhetett. Harcolt, és amikor az első hat kemoterápiás kezelés után hetedikként egy kísérleti kezelést ajánlottak, még azt is vállalta. Bár a fiatalon elvesztett édesanyját nem pótolhatja kártérítés, de az ő emlékére megfogadta, ha mégis kapna pénzt, azt egy zöldövezeti idősotthonba fektetné, ahol boldog öregkort biztosítana azoknak a szerencséseknek, akik azt megérhették.

A pertársaságból elsőként György Zsolt fűtésszerelő hunyt el 2016-ban, 38 évesen két árvát hagyott hátra. Özvegye, György-Sándor Judit azóta elköltözött Lőrinciből, jelenleg egy közeli faluban él, ahol lányával együtt fogad.

– A férjem Zagyvaszántón gyerekeskedett, a gyárhoz közeli óvodába és iskolába járt. Osztálytársa, Valóczi József szintén azbesztózisban halt meg, egy évvel élte túl. Zsolt Németországba járt ki dolgozni. 2013 nyarán onnan hívott fel, hogy tüdőgyulladásra gyanakszik. Azelőtt sosem volt orvosnál, nem betegeskedett. A tüdőgondozóban felvételt készítettek, és alig értünk haza, már hívtak is, sürgősen menjünk CT-re. Délutánra már tudtuk, hogy nagy a baj. A budapesti Kékgolyó utcában azt mondta a nővérke, amikor elhúzódott a szövetmintavétel, menjek imádkozni a kápolnába. Az orvos úgy kezdte, üljek le, mielőtt beszélne.

György-Sándor Judit és lánya az elhunyt György Zsolt fényképével
Fotó: Bach Máté

Sejtettem, mi következik. Már átéltem Ricsikénél, tízéves fiamnál, akinél gyógyíthatatlan izomsorvadást állapítottak meg. Először hazudni akartam a férjemnek, de nem voltam rá képes. Hálás volt, hogy megmondtam az igazat. A második, harmadik kemoterápia borzalmas és értelmetlen volt, de reménykedtünk. Varga-gombát és más drága csodaszereket rendeltem, három helyen dolgoztam, az atyaúristennél is jártunk. Egyszer azt mondta, ha ezek az alternatív gyógymódok segítenének, már régen alkalmazná őket az orvostársadalom is, ezért a pénzt inkább költsem a gyerekekre. Lányunk szalagavatóján nagyon szeretett volna ott lenni. Bemorfiumozta magát, de még úgy sem tudott elmenni.

Judit és lánya szeméből záporozni kezdenek a könnyek. A szeretett férj és apa elvesztése után a két fiatal nő, illetve a nagymama már csak egymásra számíthatnak az izomsorvadásos kisfiú nevelésében.

Elérhető kártérítés

Az érthetetlenül hosszúra elnyújtott bírósági eljárás végét a pertársaság tagjai közül senki sem érte meg. Hiába a hosszas bizonyítás, szakvélemények halmaza, mégis felemás ítélet született. Eszerint az üzem tevékenysége és a megbetegedések közötti összefüggés bizonyított, azonban a tulajdonos állam nem tartozik felelősséggel a cég tevékenységéért. A felpereseknek a cég felszámolójához kellett volna fordulniuk kártérítésért, nem a tulajdonoshoz. Ennek azonban az ügyvéd szerint nem lett volna értelme, mivel a felszámolt cégnek akkor már nem volt vagyona, amelyből fizethetett volna.

A felperesek közül György Zsolt özvegye nem is nyugodott bele a másodfokon helybenhagyott ítéletbe, és jogutódként az ügy felülvizsgálatát kezdeményezte a Kúriánál. A legmagasabb bírói testület február 11-én hatályon kívül helyezte a jogerős ítéletet, és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasította.

– Számunkra elfogadhatatlan volt az a bírói indoklás, ezért a pertársaság tagjai közül György Zsolt özvegyével adtuk be a felülvizsgálati kérelmet a Kúriához – mondja Igyártó Gyöngyi. – Precedensértékű döntésükben az a mondat a legfontosabb, hogy: „A kártérítési felelősség alanya lehet a tulajdonostól elkülönülő személy (az ingatlan használója), ez azonban nem zárja ki a tulajdonos helytállási kötelezettségét. A felperes ezért alappal érvényesített kárigényt közvetlenül az ingatlantulajdonos alperessel szemben is.” Ez alapján már csak azt kell bizonyítanunk a bíróságon, hogy 1976–1992 között a magyar állam úgy járt-e el, ahogyan az az adott helyzetben tőle elvárható lett volna, azaz az állam megtett-e mindent annak érdekében, hogy jelen esetben György Zsolt ne fertőződjön meg azbeszttel. Szerintem ez nem lesz nehéz. Mivel „1975-től már volt olyan jogszabály, amely az azbesztet rákkeltő anyagként tüntette fel, továbbá hogy a perbeli időszakban az állami tulajdon dominanciája érvényesült, ezért az állam magatartásának megítélésénél a közjogi szerepét is értékelni kell”.

Igyártó Gyöngyi ügyvéd

Ezzel az utolsó mondattal a Kúria megszabta az irányt, így már csak idő kérdése, hogy teljesíthetővé váljék György Zsolt 100 millió forintos kártérítési igénye. Ha ez megtörténik

– a kitaposott úton –, a többi károsult kártérítése is elérhetővé válik.

Azbesztózis és mezotelióma

Az azbeszttel összefüggő betegségeket az azbesztszálak belélegzése okozza. A szálló azbeszt mennyiségére létezik technikai határérték, de a megkérdezett (és érintettsége okán neve elhallgatását kérő) orvos szerint kizárólag a nulla szint nem jelent kockázatot. Két eset gyakori: a tüdőszövetet károsító azbesztózis és a mellhártyát tönkretevő mezotelióma. Mindkettő lappangási ideje húsz-negyven év, és mindkettő gyógyíthatatlan. Az azbesztózist az okozza, hogy a belélegzett parányi magnézium-szilikát szálak belefúródnak a tüdőszövetbe. A kialakult gyulladás állandósul, emiatt elindul a tüdő visszafordíthatatlan hegesedése, meszesedése, más néven a fibrosis. A szálak felsértve a sejtek falát elhatolnak a tüdőhólyagocskákig. Miután ott is megindul a hegesedés, egyre csökken a tüdő oxigénfelvevő képessége, ez fulladásos tünetekben jelentkezik. Mezoteliómának azt a rosszindulatú daganatfajtát nevezik, amely a belső szervek felszínét borító hártyát támadja meg. Az esetek 70-90 százalékában a mellhártyát (pleurális mezotelióma), de előfordul, hogy a szívburkot vagy a hashártyát. A tüdőhöz hasonlóan a mellhártya rákos elváltozását is a szövetbe fúródó szilikátszálak okozzák. A szálak körül folyadékot termelő csomók keletkeznek, amelyek egyre inkább gátolják a tüdő működését. A termelődő folyadék a tömegénél fogva helyet keres magának, ezzel más szervekre is nyomást gyakorolhat. A fulladást és a fájdalmas tünetet az orvosok folyadékleszívással próbálják enyhíteni. Az azbeszt okozta betegségekre jelenleg nincs gyógymód. Az azbesztszálak eltávolítása a szövetekből lehetetlen, maguktól pedig nem szívódnak fel. A tünetek megjelenése utáni várható élettartam a mezotelióma esetén egy-három év, az azbesztózis ennél hosszabb lefolyású.