Hová tűntek a nemes lelkek?

A magyar múlt hány meg hány vesztett háborúját idézhetnénk, amely a hőstetteket megfosztotta attól, hogy emléket állítson nekik a jövő!?

Pedig a regény címe nagyon is szűkre határolt teret jelöl ki a magyar világból, szelíd nyugat-dunántúli táj képzeletbeli középpontjában. A mai olvasó éppúgy otthon találja magát itt, mint hajdanában Jókai regényének magyar vagy magyarrá válni óhajtó alakjai. Megjegyzendő, ami talán köztudott észlelete Hamvas Bélának, hogy Jókai Mór az egyetlen írónk, akinek életművében mind az öt nagy magyar táji géniusz otthonosan érzi magát. Úgy tudni, az író soha nem járt errefelé, mégis a költészet valóságként mutatja be azt, amit a „magyar világról” itt elmesél. Csakhogy ennek az ötszáz oldalas könyvnek jó, ha a fele „költészet”. Hát a többi? És egyáltalán: miért is érdemes másfél száz év után rászánni egy hetet az újraolvasására?

A Névtelen vár az egyik legkülönösebb Jókai-regény, amely egyik ívében azt mutatja be a régi magyar mesélő századok nyelvén, hogy „milyen is Magyarország”, a múlt- és az álombeli ország, a vidék mint szociális életformák és beszédmódok kerete, s hogy milyen természetességgel működik itt a morális rend és a százados megállapodottság. Elnézést a profán példáért – még mindig a karakói csata képeit próbálom magam elé képzelni a dabrókai csárda udvarán a lőporfüstben, magukat hányó-vető, tajtékos szügyű paripák és kortesformájú úri felkelők káromkodásai közepette, buborékos ásványvizemen búsongva, kezemben az étlappal.

Háromfajta „tálat” kínálnak itt – jobbágytálat, betyártálat és úri fatálat. Azaz: mintha a helyi kulinaritás „leképezné” a hajdani magyar társadalmi viszonyokat. Nos, ha az egyes „tálak” kínálatát szembesítjük egymással, biztosak lehetünk abban, hogy ezen a fertályon forradalom soha nem tör ki. Nemzeti egység és konszenzus… Érdekegyesítés? Ugyan minek?

Egy térben és ízlésvilágban él a társadalom, a viszonyok átláthatóak, a rendtartás a lehető legszűkebb körökben él a fegyelmezés eszközével, az embercsoportok familiáris egymásrautaltságban küzdik túl magukat a mindennapokon, ideje van a munkának és a szórakozásnak, a társadalom zárt, de a kapukat mindenhol nyitva tartják. Íme, a régi moccanatlan megyei magyar élet. Több mint félmillió nemessel, akik meghatározták ezt a létformát, történelmet és nyelvet, akik az „urak” voltak, ám olyanok, akiknek százezrei együtt szántogattak a jobbágyaikkal.

De halljuk csak a regény utolsó sóhaját: „’Nemes lelkek’ még vannak a világon, ’urak’ is vannak; ’vitéz harcosok’ is vannak; de ’nemes emberek’ nincsenek többé!” Hogyan történt ez? Mikor történt ez? A reformkorban felnövekvő Jókai regénye azt sugallja, hogy nem a reformkor közjogi harcai és nem is Petőfiék vad szavai rombolták le a régi Magyarországot, a végsőkig korhasztván annak eresztékeit, hanem az, hogy az ország egypár napra a világtörténelem színterévé vált.

Európa jelent meg itt a békés nyugat-dunántúli utakon, falvakban, kiöntésekben, szőlőhegyeken. Az az Európa, amely ekkorra tette magáévá a maga számára is észrevétlenül azt a „rendszerváltó szellemiséget”, amelyet úgy hívunk: felvilágosodás. 1809-ben Napóleon jelent meg a magyar határszélen, végignézett rajtunk és amily messze elbírt a tekintete: Keletre. A közelmúltban borversenyen voltam Káldon, és ott az egyik résztvevő hozzám fordult: „Tudja-e, szomszéd, hogy Napóleon ide kötötte be a lovát a mi templomunkba?” Ez persze nem igaz, de ha azt hiszik az itteniek kétszáz évvel utóbb is…

Napóleon hozza magával mindazt, amit Párizsból hozhat – olyan rendőrállamból, amelyet a polgári történelem legnagyobb emberirtása alapozott meg. És hozza mindazokat a „fedőszövegeket”, amelyek oly kábítóan vonzók lehetnek az idegen elnyomatás alatt élő távoli kis nemzetek számára. Terror és liberalizmus. Nagynemzeti imperializmus, amely igényt tart az erkölcsi elismerésre. Európai birodalmi egység: szuronyokkal és szép mondatokkal. Párizs a fény városa: éjszaka a Szajnán úszó emberfejekkel. A gyerekeket kémkedésre nevelik, mint majd Orwellnél vagy a Pavlik Morozov-féle vérlegendában. És a cenzúra. „Az egész szárazföldön el volt kobozva a szabad szó.”

Jókai regényének a másik nagy ívét annak a harcnak a megjelenítése tölti ki, amely nem törődik semmiféle regényesztétikai elvekkel. Hadmenetek leírása, hősköltemények sora, csatajelenetek, anekdotákból fejlő halálkatalógus. A főszereplőkkel már az olvasó sem törődik, szinte zárójelek között halnak el, lábjegyzetekben javulnak meg. A szöveg mementó, puszta dokumentáció. A nemzetfenntartó nemesség pusztulásának eposza, olyan elégia, amelyet kiérdemlenek a hazájukért elhaló hősök.

És mennyire a szívünknek tetsző mártírium, amely remény nélkül fogadja el a harcot! A magyar múlt hány meg hány vesztett háborúját idézhetnénk, amely a hőstetteket megfosztotta attól, hogy emléket állítson nekik a jövő!? És ott a végső nemzeti önirónia: „Aki tud harcolni, az nem lelkesül; aki pedig lelkesül, az nem tud harcolni. A szabadságbajnokokat mindenütt leverik – saját honfitársaik.”

A regény alapeszméje az, hogy a kivégzett francia királyi pár leánygyermekét a royalista összeesküvők el akarják tüntetni a világ szeme elől, megóvni a haláltól vagy Napóleon nászi ágyától. Egyetlen hely van, ahol esélyük van a megmenekülésre. „Én tudok egy országot Európában, ahol jó rend van, és nincs semmi rendőrség” – olvassuk megmelegedő szívvel a regény legelején. S ha visszatérünk majd valamikor ide, a csárdába, Veszprém és Vas vármegye határán, és átnézünk az út túloldalára, majd idézzük fel Jókait, a „történetfilozófust”: „A karakói napok voltak annak a szakadatlan csatának az előnapjai, melynek csak egy pontját jegyezte fel az a festett pofájú kéjhölgy, aki a történet múzsájának hazudja magát.”