Nagy borok a semmiből (1.)

Derecskén járt Rezeda Kázmér. Derecske különös vidék, erősen református, erősen kisgazdafészek. Ott még az ötvenes években is lábujjhegyen jártak a kommunisták.

A balatonboglári szőlőskertekben kezdődött a szüret, elsőként a Csabagyöngyét takarították be Fotó: Havran Zoltán

Nem hinné az ember, honnan kerülnek elő nagy borok – gondolta Rezeda Kázmér, mert zarándoklaton volt, szerte az országban. Zarándoklatai afféle felfedezőutak voltak inkább új és régi helyekre, de annyiban mindenképpen zarándoklatok is, hogy mélységesen hitte, utazgatni s rácsodálkozni csak Istennel lehet, s főleg vele érdemes.

Derecskén járt Rezeda Kázmér. Derecske különös vidék, erősen református, erősen kisgazdafészek. Ott még az ötvenes években is lábujjhegyen jártak a kommunisták, s bár vertek és akasztottak is, de aztán a fal mellett mentek óvatosan, körbe-körbepillantva, mert soha nem tudhatták, mikor fog a torkukba állni egy vasvilla. Aztán onnan való a Jantyik is, a Zsolt, Rezeda Kázmér kedves barátja, aki fölöttébb jó dalszövegeket ír, s akinek felmenője az a Jantyik Mátyás, akinek egyebek mellett az Országházban láthatóak művei, a felsőházi ülésteremben a „Mária Terézia a pozsonyi országgyűlésen”, valamint a „II. András kihirdeti az Aranybullát”.

Szabad hajdúváros volt Derecske, ide Fráter György országgyűlést hívott össze, s errefelé esett meg az is a ’20-as évek közepe táján, vagyis a trianoni széthullás alatt, hogy egy módos gazda valami ügyes-bajos dolgát intézte a kisújszállási kocsmában, ahol hallotta, hogy Amerikában van most a jó élet, ott kolbászból van a kerítés. Még aznap este hazament, hátára kanyarított egy oldalszalonnát, és elindult gyalogszerrel Amerikába. Bécsig jutott, a szalonna is éppen addig tartott ki. Bécsben aztán eladta egy ügyvédnek az otthoni házát s birtokát, a pénzből valóban kijutott Amerikába. San Franciscóban halt meg kártyázás közben: valami félreértés következtében egy eltévedt golyó ölte meg. Persze dehogy a golyó ölte meg! Trianon ölte meg. A világ széthullása ölte meg. Mert ezek a derecskeiek meg a környékbeliek, ezek az alföldi magyar parasztemberek nem szeretik, ha széthullik a világuk.

Aztán néhány évvel ezelőtt az is megesett, hogy arrafelé tévedt egy francia újságíró, aki a Le Monde alkalmazásában állt, és azért jött Magyarországra, hogy megírja, micsoda rémséges állapotok uralkodnak itten, különös tekintettel a médiatörvényre, amely teljes nyomorúságba döntötte szegény magyarokat. Kicsike, apró, disznószemű, ostoba emberke volt a francia, nagy felsőbbrendűségi tudattal, jött nagy rössel, meg sem állt Debrecenig, s onnan aztán valahogy elkeveredett Derecskére. Disznóvágások ideje volt éppen, amiben Jantyik koma is főszereplő, mert Jantyik koma állandóan kolbászt tölt, és a kicsike, disznószemű francia egyszer csak odalépett hozzá, és feltette neki a kérdést, hogy mit szól a médiatörvényhez.

Nehéz ám disznóvágás idején, Derecskén bármit is mondani a Le Monde alkalmazottjának erre a kérdésre, de a legnagyobb rendező, a Jóisten ezt a problémát is megoldotta. Éppen feltűnt a sarkon Jantyik koma jó barátja, aki akkoriban a kormány kommunikációért felelős államtitkára volt. Jantyik koma hamar oda is intette magához, s mondta: „Ez itten a médiatörvényről akar hallani valamit. Segítenél?” „Örömmel!” – válaszolta az illetékes, és a disznószemű franciához fordult: „Üdvözlöm, uram! Szívesen állok rendelkezésére. Franciául, angolul vagy németül óhajt beszélgetni, bár jelzem, a franciám kissé megkopott…”

A kicsike francia ettől fogva úgy érezte, valami gonosz varázslat áldozata lett. Már Debrecenben azt gondolta, hogy a világ végén van, a rettenetes, pogány magyarok szálláshelyének keleti fertályán, aztán Derecskén végképp elhagyta a biztonságérzete, és akkor jön egy alak, és megkérdezi tőle, hogy milyen nyelven szeretne társalogni, közben hatalmas üstökben fő valami állat, terjeng a szag, erős italokat isznak a pogány magyarok, szépek és kacérak a nők, akik őt, a franciát meg se piszkálják még bottal se, egyszóval ez nem lehet valóság, csak valami varázslat. Az államtitkár hamar eligazította a franciát médiatörvény dolgában, majd meginvitálták a tátott szájú, kicsi embert egy portára bort kóstolni. Így teljesedett be a kicsi, buta francia végzete.

Elvitték egy portára, nagy, szép, elegáns házhoz, miközben ő azt gondolta, errefelé a népek gödörben élnek, és erősen éheznek. Ott, a nagy házban levitték a pincébe – afféle alföldi pincét kell elképzelni, kicsikét, nemes penész nélkül –, és elkezdték borokkal kínálgatni, helyi borokkal, pedig a szegény francia úgy jött ide, hogy errefelé csak kumiszt isznak. „Ott állt, abban a sarokban – mutatta Jantyik koma, és Rezeda Kázmér könnyei folytak a nevetéstől, ugyanis most ott álltak éppen, abban a pincében, Porkoláb gazda portáján, és kóstolgatták a helyi borokat, melyeket Porkoláb gazda készített nagy műgonddal.

– Ott állt a kicsike, hülye ember, mi meg körülálltuk úgy nyolcan, szegény, mindegyikünknél alacsonyabb volt legalább egy fejjel, és mélyen meg volt róla győződve, hogy ebből a pincéből élve soha nem kerül elő. Mi meg persze rá is játszottunk erre, az államtitkár olykor-olykor kérdezett tőle valamit, valami francia irodalmi ritkaságról, amelyről fogalma sem volt, csak pislogott, mint egy tarajos gőte a koncertteremben, mi pedig magyarul folytattuk, és erősen kiröhögtük. Aztán még inkább őt bámultuk, de halkabbra fogtuk, és összeesküvőként sutyorogtunk, mintha éppen azt beszélnénk meg, hol fogjuk elásni, miután végeztünk vele. Közben persze itattuk, és ízlett is neki.” „De ebből nem kapott!” – vette át a szót Porkoláb uram, és beletöltött Rezeda Kázmér poharába valami fehér bort. „Zalagyöngye” – mondta, és Rezeda Kázmér megijedt.

Megijedt, mert mégiscsak ott volt az Alföldön, Derecskén, amely nem kifejezetten a borairól híres. Aztán meg itt ez a zalagyöngye. Két nemesítő, Csizmadia József és Bereznai László alkotta ezt a „gyöngyöt” Seyve-Villardból és csabagyöngyéből, aztán a lexikon szerint engedélyezett fajtaként telepíthető a Kunsági borvidék ceglédi, jászsági, izsáki, kiskőrösi, kiskunhalasi–kiskunmajsai és Tisza menti körzetében, valamint az Etyek–Budai borvidéken, csemegeszőlőként az országban bárhol, de lássuk be, nagy zalagyöngyeborokról keveset hallani, olyan keveset, amely már szinte a semmi.

Állt Rezeda Kázmér Derecskén, a Porkoláb gazda pincéjében, pörgette poharában a zalagyöngyét, és nagyjából olyan arcot vágott, mint a szegény hülye francia előtte. Aztán beleillatolt a borba. És földbe gyökeredzett a lába. Aztán kortyintott. És átértékelt magában megint sok mindent. Olyan üde, gyümölcsös, finom bort ízlelt, amelynek a savhiány sem ártott szemernyit sem, s amelyet bárhol bármilyen alkalommal szívesen kínált volna bárkinek. Csak állt ott Rezeda Kázmér, a kevéssé híres derecskei „borvidéken”, egy pohárka zalagyöngyével kezében, és rájött, hogy éppen olyan előítéletes, ostoba fickó, mint a kicsike, hülye francia volt. Elszégyellte magát Rezeda Kázmér. Szégyenében gyorsan visszakóstolta a zalagyöngyét, aztán a gazda elárulta, hogy összesen öt literje van még belőle. Rezeda Kázmér, hogy oldja valahogy a szégyenét, elkért abból az öt literből egy üveggel, és mi tagadás, a legkisebb skrupulus nélkül tette el és vitte haza.

És megjegyezte egy életre: jó bor bárhol fellelhető, ahol megterem a szőlő. Mert a jó bor minden bizonnyal a gazdától függ.

Folytatjuk