A Lófej-köd nyolcadik bolygójára (7. jelentés)

A felsorolások a biztonság érzetét keltik. Mintha létezne valami állandó, valami megbonthatatlan rend. A magyaroktól akár addig is el lehet jutni, hogy az emberiség magyar.

Magyarok. Magyarország. Hunok földje. Európa kellős közepe. Valahogy mindig itt kötök ki. Mondják, van ennek bármi jelentősége, ha egyszer egyedül élek az egész földkerekségen? Szerintem van. Hiszen én vagyok az emberiség. Vagyis az emberiség magyar. Nem is értem, miért nem tölt el rettegéssel a roppant felelősség.

Ismerik Georgius Pannonius nevét? Nem? Ne szégyelljék, kevesen ismerik. A dolgok állása szerint pillanatnyilag feltehetően az egész univerzumban csak én tudok róla. Most már Önök is. Ha léteznek. Ha tudnak olvasni. Érdekes alak volt ez a magyar. Egy zsoldosból lett barát. Sokat barangolt, mielőtt Szent Brúnó rendjének csuháját magára húzta.

Fogadjunk, hogy azt sem tudják, ki volt Szent Brúnó!

Ne keseredjenek el, a műveltség értő közönség nélkül szart sem ér. A zsíros cubák. Az igen. Az mindig valami. Brúnó 1081-ben beállt Krisztus szegényei közé: remete lett. Mit gondolnak, mi késztette arra, hogy elhagyja a várost? Elárulom. A rettegés. Annyira megijedt, hogy kimenekült az erdőbe a dúvadak közé. Párizsban élt, amikor elpatkolt a Sorbonne egyik híres teológusa. Felravatalozták, és az álszent hívők sóhajtozva zarándokoltak a teteméhez, holott a lelkük mélyén örvendeztek, hogy nem ők fekszenek kihűlt testtel a jeges márványon.

Brúnó is ott szorongott a tömegben, és tanúja volt, hogy amikor a halotti zsolozsmában odáig értek, hogy „válaszolj nekem, mekkorák és mennyit számlálnak vétkeid”, a halott felordított a lepel alatt: ,,Most hívnak az igazságos bíró ítélőszéke elé!” A sokaság felhördült, többen ájultan rogytak össze, de másnap még többen tülekedtek a ravatal körül. A zsolozsma ugyanazon kérdésénél – „Responde mihi!” – a halott felült, és iszonyú hangon üvöltötte a lepel alól: ,,Most ítélnek fölöttem a mennyei ítélőszéken!” Az emberek vinnyogtak, a szíveket megérintette az Ítész hideg marka, és a harmadik napon egész Párizs ott tolongott a ravatal körül. Jött a kérdés, a halott felült, és már nem is emberi hangon sikoltotta: ,,Bánom már, de hiába! Most ítélnek örök kárhozatra!”

Eső után köpönyeg. Így van ez.

Georgius Pannoniust már életében hatalmába kerítette a rettegés, ezért lépett be a karthauziak közé. Csöndre vágyott. Pedig korábban be nem állt a szája. Állandóan pofázott. Ennek köszönhette az életét. Mert nagy csavargó volt ám! Nőcsábász. Korhely. Duhaj. Gőgös. Fukar és pénzéhes. Mint a többség. Amíg volt többség. Ma már nincs többség. Ma én vagyok a többség. 1500 körül eljutott a sárkányok, a gonosz rókák és a borjúorrú démon földjére, Tibetbe is, ahol a három dervis sivatagában szörnyű homokviharba kerültek. A gyilkosok vezére, egy keleti despota, Mahomet Záhír a sátrába hívatta, és azt mondta, meséljen neki, terelje el a figyelmét. Ha sikerrel jár, megjutalmazza, ha nem, kivégezteti. A mi lovagunk, Georgius kurta fohászt küldött istenéhez, törte a fejét, aztán nagy levegőt vett, és 26 órán át, amíg a vihar el nem ült, szóval tartotta a tatárt.

Tudják, miről mesélt?

Sosem találják ki, mivel tartotta ébren a kán figyelmét. Városokról mesélt neki. Elkápráztatta a kánt a valóság illúziójával. Budáról mesélt, melynek falai szüntelen mozgásban vannak, ódon sikátoraiban riadt kalmárok bolyongnak, mert estéről reggelre utcák és terek szűnnek meg, és nem találják szállásukat. Florentiában nem ismerik a pénzt, Sarmizegetusában sárkányok őrzik a dák aranyat, Velencében – Marco Polo városában – táblák figyelmeztetnek arra, hogy a lagúnák vizébe pisálni tilos, Zongzulongban éjjel nem szabad áthajtani a zebrákat az úttesten, és tilos megitatni a zsiráfokat. Mesélt az álomvárosról, Isidoráról, mesélt a tevehajcsár Doroteájáról, Hóráról, ahol soha nem jártál, mégsem tudod kitörölni az emlékezetedből. Isauráról, az összefüggő kutak városáról. Granadáról, ahol október végétől turbános amerikaiak énekesmadarakra horgásznak az Alhambra vörös bástyáiról.

Hát van ennél izgalmasabb?

Léteznek antik szerzők, akik százszám sorolják a rég elpusztult vagy sosem létezett helyeket. Sumír Harali, az arany földje, ősidők mitikus országa, ahol az istenek lakoznak. Atlantisz. János pap országa. Arab és perzsa mondák ujgur Rézvárosa. Eldorádó. Luilekkerland. Schlaraffenland. Cuccagna, a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Aranytavú Guatavita a Szénégetők hegyének égbe nyúló ormai alatt. Boldogok földje, Lúz. Kék Város, ahonnan az öldöklő angyal ki van tiltva. A Gyógyulás Hegye, rózsakeresztesek szoláris citadellája: Montsalvat. A Tej-tenger partján fekvő Méru. Hyperboreusok földje, ahol nem dolgoznak, nem háborúznak, nem ismerik a viszályt, a betegséget, a szegénységet, ezért lakosai majdnem halhatatlanok, ezer esztendeig élnek. A Belső Csarnok, más néven a Madár Fészke, melyről a Ragyogás Könyve, a Zóhár értesít. Saint-Yves d’ Alveydre rejtélyes Agartthája, amely a beavatások központi helye, a titkos szellemi centrum. És persze mind közül a legrejtelmesebb, a Tibet hegyei közt rejtező Shambala.

Felfedezték már, hogy szeretem a felsorolásokat?

Azt mondják, gyerekes dolog?

Nem baj, Barátaim, felnőttes gyereknek és gyerekes felnőttnek lenni jó. Lehet, hogy ez volna a legszentebb cél?

A felsorolások a biztonság érzetét keltik. Mintha mégis létezne valami állandó, valami megbonthatatlan rend. Egy anyakönyv rubrikái. Egy női táska tartalma. Egy postaládáé a Tündér utcában egy mosolygós kedd délután.

A velencei Arsenale hordói. A Santa Maria élelmiszerkamrái. Egy ódon erdélyi kúria inventáriuma valamikor a középkor alkonyán. A seregek vonulása… mindegy, hogy hol, a Bibliában, Miksa császár diadalmenetében vagy Gárdonyinál. A Duna vízállása. Élők és holtak archívuma Carolus Linnaeusnál. Néhány megrendítő kísérlet a híres felsorolások felsorolására…

A városok pedig mindennél izgalmasabbak. Hekatompülosz, Hypogeum, a holtak városai…

Tudták, hogy a városi veréb élelmesebb, mint a falusi? Úgy ám, a városi levegő okossá tesz. Aztán megöl. Hol vannak már a verebek? Ég veled, óvilági házi veréb!

Jut eszembe. A velencei utazót a kortársai Marco Milionének becézték. Azt hitték, örökké hazudik. Például amikor azt állítja, hogy Zirmában rubintként ragyogó piros legyeket látott a sárga agyagfalakon. Képzeljék, nem hazudott. Egy magyar szerzetes, Gregorius de Hungariának hívták, 1351-ben, Pekingből hazatérőben szintén megszállt Zirmában.

Amint egy torony erkélyéről bámulta, hogyan söpri ki az északkeleti szél az utolsó utazót is a városból, erős csípést érzett a nyakán. Odacsapott.

A tenyerén egy légy teteme hevert, amely „úgy ragyogott, mint a vörös kárbunkulus, aztán elhalványodott”.

Nekem jó itt, Pentapolisban, a városomban, bár sosem fogom megszokni az örök déli verőt. Hogy nincs harmatos hajnal, vöröslő alkony és csillagos éj. Ősz, tavasz, nyár és tél. Hogy nem futnak az égen a felhők. Elfészkelem magam a mozdulatlan bolondok közt. Becsukom a palettákat, behúzom a függönyt. Álmodom messzi városokról, ahová sosem jutok el.

Dzsungelmélyi Tikal.

Azték Teotihuacan.

Trójai Ilion.

Akháj Mükéné.

Zimbabwe, ahol kék majmok laknak.

Zingara, ahol zenéből épültek a falak, és ahol a száműzöttek soha véget nem érő lakodalmat ülnek.

Szeleukia, melynek széljárta üregeiben a Morhut lángjai lobognak.

Guangzhou, ahol az élet vizének folyója a tengerbe vész.

Anand Nagar, a leprások városa, ahol az egészségesek csuklya mögé rejtik az arcukat.

Xultunban, ahol obszidiánkőből vannak az álmok.

Ninua, ahol nem ismerik a páratlan számokat.

Melville Bambuszvárosa, ahol a leviatán koponyájában illatos öröktüzek égnek.

Kapilavasztu, ahol tűzből vannak a falak.

Hyperperakion, ahol nincsenek temetők, mert a holtak csontjaiból épülnek a falak.

Armador, a harangok városa, ahol a harangszó és a holdvilág vérré válik az asszonyokban.

Jáspisváros. Sem elfoglalni, sem elhagyni nem lehet, mert akik ostromolnák, belül vannak, akik elhagynák, kívül vannak a falain.

Bronzváros, melynek egyetlen kapuja négy égtájra nyílik, minden égtáj felé 12 út indul, és mindegyik út Ezüstváros felé tart, melybe egyetlen út vezet.

Hekatéban életre ítélik a halottakat.

Sadagorában, a csodarabbi városában, ha kivágnak egy fát, előtte halálra ítélik.

Záva, ahol égetett cserépcsövekben vezetik az időt.

Badura, amelyet ha elhagysz, kitörölhetetlenül megjelenik az emlékezetedben, s amelybe ha visszatérsz, nem tudod, hol vagy, és miért.

Pumbedita, ahol elefántok trombitálása jelzi a hajnalt.

A testem a város, az érzékeim a kapui, a királya a tudatom.

Én város uralkodója Én.

Érzik az ősidők sugallatát?