Magyarok. Magyarország. Hunok földje. Európa kellős közepe. Valahogy mindig itt kötök ki. Mondják, van ennek bármi jelentősége, ha egyszer egyedül élek az egész földkerekségen? Szerintem van. Hiszen én vagyok az emberiség. Vagyis az emberiség magyar. Nem is értem, miért nem tölt el rettegéssel a roppant felelősség.
Ismerik Georgius Pannonius nevét? Nem? Ne szégyelljék, kevesen ismerik. A dolgok állása szerint pillanatnyilag feltehetően az egész univerzumban csak én tudok róla. Most már Önök is. Ha léteznek. Ha tudnak olvasni. Érdekes alak volt ez a magyar. Egy zsoldosból lett barát. Sokat barangolt, mielőtt Szent Brúnó rendjének csuháját magára húzta.
Fogadjunk, hogy azt sem tudják, ki volt Szent Brúnó!
Ne keseredjenek el, a műveltség értő közönség nélkül szart sem ér. A zsíros cubák. Az igen. Az mindig valami. Brúnó 1081-ben beállt Krisztus szegényei közé: remete lett. Mit gondolnak, mi késztette arra, hogy elhagyja a várost? Elárulom. A rettegés. Annyira megijedt, hogy kimenekült az erdőbe a dúvadak közé. Párizsban élt, amikor elpatkolt a Sorbonne egyik híres teológusa. Felravatalozták, és az álszent hívők sóhajtozva zarándokoltak a teteméhez, holott a lelkük mélyén örvendeztek, hogy nem ők fekszenek kihűlt testtel a jeges márványon.
Brúnó is ott szorongott a tömegben, és tanúja volt, hogy amikor a halotti zsolozsmában odáig értek, hogy „válaszolj nekem, mekkorák és mennyit számlálnak vétkeid”, a halott felordított a lepel alatt: ,,Most hívnak az igazságos bíró ítélőszéke elé!” A sokaság felhördült, többen ájultan rogytak össze, de másnap még többen tülekedtek a ravatal körül. A zsolozsma ugyanazon kérdésénél – „Responde mihi!” – a halott felült, és iszonyú hangon üvöltötte a lepel alól: ,,Most ítélnek fölöttem a mennyei ítélőszéken!” Az emberek vinnyogtak, a szíveket megérintette az Ítész hideg marka, és a harmadik napon egész Párizs ott tolongott a ravatal körül. Jött a kérdés, a halott felült, és már nem is emberi hangon sikoltotta: ,,Bánom már, de hiába! Most ítélnek örök kárhozatra!”
