Cseppfolyós betűk

Az értelmezés módjának újraformált kérdéseivel elmozdulhatnánk arról a pontról, hogy jó-e vagy rossz, haladó-e vagy sem, nemzeti-e vagy kozmopolita egy mű.

Vörösmarty Zalánja vagy még inkább a Bánk bán óta nem volt olyan időszak, amikor íróinktól ne vártak volna el valamilyen közösségi érdekképviseleti szerepet mind az olvasók, mind az irodalmi élet többi szereplője, a kritikusok, az irodalomtörténészek. Az író nyugodtan, saját törvényei szerint csak akkor alkothatott, ha éppen megfeledkeztek róla, ha mellőzve, háttérbe szorítva, esetleg egzisztenciájától megfosztva kuporgott kis szobája mélyén. Amikor nem kellett igazolásképpen bizonyítania, hogy egy csoport eszméinek művészi formába öntése okán szólal fel. Két művet említek csak, amelyek az életrajzi vonatkozások alapján ilyen elhúzódó, nyilvánosságtól visszavonult helyzetben készültek: Kölcsey Ferenc Himnuszát és Ottlik Géza Iskola a határon című regényét.

Mások nem húzódtak vissza saját kuckójukba, náluk gyakran összekeveredett két szereplehetőség. Az egyik szerep, amelyik megmondja, hogy miként szükséges cselekedni, s a másik, amelyik arra kényszerít, hogy gondold át, jól éled-e mindennapjaidat. Bár az alkotók önmagukat ritkán kategorizálják, a kívülről érkező csoportosítás ezen művészi imperativusok megléte vagy hiánya mentén osztályozta őket. Ez óhatatlanul arra kényszerítette a literátorainkat, hogy akármint vélekedjenek is hivatásukról, a külvilág felé mégis e kettős szereplehetőség mentén fogalmazzák meg saját álláspontjukat, sokszor az elsőt választva. Pedig mennyi más irány és út lehetne még…

Tudjuk, hogy vannak olyan intézmények, folyamatok, ahol a tudásnak egyfajta sematizálása szükségszerű követelmény. Ilyen például az oktatás, hiszen ha a maguk teljességében akarnánk leírni a világ dolgait, a fizika törvényeit vagy egy mű hatásának esztétikai összefüggését, nemhogy hat vagy nyolc, de harminchat év alatt sem végeznénk a középfokú iskolákkal. Kétségtelen viszont az is, hogy ezek a kényszerű egyszerűsítési mozdulatok igen sokat árthatnak az adott tárgynak, akár a fizikai összefüggések egyéni átélésének és ebből következő rögzítésének, akár az olvasás személyes élményének.

Az irodalom sematizálási módszerei között kiemelkedő szerepet játszik az, amelyik a szerzői kánon kialakítását helyezi előtérbe. Ki a jó író – ki nem? Kit szeressünk, olvassunk – kit ne? Kinek adjunk díjat – kinek ne? Így köszönnek vissza a hagyományosan rosszul rögzült szembeállító gondolkodás reflexei. Hirtelen háttérbe szorulnak az ezekhez szorosan kötődő egyéb kérdések, például miért kell azon töprengenem, hogy melyik író a jobb író? Mi késztet a választásra, ahelyett, hogy egységben próbáljam meglátni az irodalmat? Miért kell választó kérdést feltennem, ahelyett, hogy összegyűjteném azokat a szempontokat, amelyek alapján épülök bármiféle irodalom olvasásából, ha az a fontos, hogy én legyek több az olvasás eredményeképpen?

Az alkotói kánonok legnagyobb problémája – bizonyos szempontból előnye –, hogy nagyon könnyen cserélhetők az elemei. Bármikor az élre állítható valaki, helycseréket is egyszerűen megvalósíthatunk, egyetlen kézmozdulattal kijelölhetünk első-, másod- és harmadvonalat, s ezeket át is csoportosíthatjuk. S ha már megrögzült a rendszer, teljesen fölösleges azon vitatkozni, hogy ki áll az élén, ki az a három, négy, öt, tizenöt, húsz alkotó, aki vezeti a sort, sokkal egyszerűbb úgy az aktuális kívánalmakhoz igazítani, hogy egy adott pozícióban lévő személyt lecserélünk. Ehhez például gondolkodni sem kell.

Az alkotói kánon változtatgatásainál fontosabb lenne az értelmezési kánont újraformálni. Azt a belső kíváncsiságot, amellyel az irodalmi művekhez fordulunk. A felbukkanó kérdéseket, amikor belelapozunk egy verseskötetbe vagy elmélyedünk egy regényben. Amikor bármely irodalmi alkotásból elvesszük azt, ami számunkra fontos. A művekből elsődlegesen nem válaszokat, hanem kérdéseket kellene kinyernünk: miért vált fontossá nekem ez a probléma, amelyikről a szerző írt? Miért vált olyan ellenszenvessé a főszereplő, és miért szerettem meg mégis azt az undok ellenlábasát? Miért nyugtalanított egy verssor, hogy három hétig morzsolgattam magamban a villamoson, buszon, metrón, miközben naponként felejtettem el apróbb s nagyobb feladatokat?

Az értelmezés módjának újraformált kérdéseivel elmozdulhatnánk arról a pontról, hogy jó-e vagy rossz, haladó-e vagy sem, nemzeti-e vagy kozmopolita egy mű. A költemény vagy a regény többnyire önmaga, azaz valamilyen, és mi akarjuk belegyömöszölni egy-egy fiókba, valószínűleg annál erőszakosabban, minél agresszívebbek vagyunk mi magunk. Pedig éppen nem begyömöszölni kéne, hanem kérdéseit szabadon engedni a kalitkákból. Az irodalomnak biztos, hogy nem kell felmutatni azt, hogy mi a „jó” ideológiai alap, sokkal inkább fel kell tenni a kérdést, miért van éppen most szükségünk egy ideológiai alap megszilárdítására. Miért válik bárki számára egy ideo­lógiai alap kérdésessé? Miért bizonytalanodik el? Miért lesz zavarttá, nyugtalanná? Miért kiabál?

Amikor a jó-rossz kiszorítósdi ellentétpár erővonal mentén sűrűsödnek kérdéseink, nem csodálkozhatunk, ha kialakulnak a toplisták, shortlistek, díjazottnévsorok. Egyre nehezebb dolgunk lesz, ha a mi-ők aszimmetrikus ellentétpárt le akarjuk cserélni a mindnyájan gondolati keretére.

A kérdésváltás időszerű lenne, ha nem akarjuk megvárni azt a pontot, amikor a fiatalok számára az irodalom már csak a közösségi oldalakon tett bejegyzéseket jelenti. Amikor nyomtatásban rögzült betűt már nem is látnak, csak az online térben bármikor megváltoztatható, cseppfolyós karakterekkel találkoznak. Amikor egész művek helyett csak idézetgyűjteményeket, pár soros kivonatokat, pár darabos diasorokat használnak.

Az irodalom egyet jelent azzal az idővel, amelyet az olvasásra kell szánni, pontosabban, amelyet magunkra kell szánni. Ha ezt feladjuk, akkor az önmagunkról szóló kérdéseinket adjuk fel, s az már tényleg olyan lesz, mintha rendszerbe állítanánk magunk helyett egy válaszoló robotot.

A döntés mindannyiunké.

A szerző a Kortárs folyóirat főszerkesztője