Vörösmarty Zalánja vagy még inkább a Bánk bán óta nem volt olyan időszak, amikor íróinktól ne vártak volna el valamilyen közösségi érdekképviseleti szerepet mind az olvasók, mind az irodalmi élet többi szereplője, a kritikusok, az irodalomtörténészek. Az író nyugodtan, saját törvényei szerint csak akkor alkothatott, ha éppen megfeledkeztek róla, ha mellőzve, háttérbe szorítva, esetleg egzisztenciájától megfosztva kuporgott kis szobája mélyén. Amikor nem kellett igazolásképpen bizonyítania, hogy egy csoport eszméinek művészi formába öntése okán szólal fel. Két művet említek csak, amelyek az életrajzi vonatkozások alapján ilyen elhúzódó, nyilvánosságtól visszavonult helyzetben készültek: Kölcsey Ferenc Himnuszát és Ottlik Géza Iskola a határon című regényét.
Mások nem húzódtak vissza saját kuckójukba, náluk gyakran összekeveredett két szereplehetőség. Az egyik szerep, amelyik megmondja, hogy miként szükséges cselekedni, s a másik, amelyik arra kényszerít, hogy gondold át, jól éled-e mindennapjaidat. Bár az alkotók önmagukat ritkán kategorizálják, a kívülről érkező csoportosítás ezen művészi imperativusok megléte vagy hiánya mentén osztályozta őket. Ez óhatatlanul arra kényszerítette a literátorainkat, hogy akármint vélekedjenek is hivatásukról, a külvilág felé mégis e kettős szereplehetőség mentén fogalmazzák meg saját álláspontjukat, sokszor az elsőt választva. Pedig mennyi más irány és út lehetne még…
Tudjuk, hogy vannak olyan intézmények, folyamatok, ahol a tudásnak egyfajta sematizálása szükségszerű követelmény. Ilyen például az oktatás, hiszen ha a maguk teljességében akarnánk leírni a világ dolgait, a fizika törvényeit vagy egy mű hatásának esztétikai összefüggését, nemhogy hat vagy nyolc, de harminchat év alatt sem végeznénk a középfokú iskolákkal. Kétségtelen viszont az is, hogy ezek a kényszerű egyszerűsítési mozdulatok igen sokat árthatnak az adott tárgynak, akár a fizikai összefüggések egyéni átélésének és ebből következő rögzítésének, akár az olvasás személyes élményének.