Cseppfolyós betűk

Az értelmezés módjának újraformált kérdéseivel elmozdulhatnánk arról a pontról, hogy jó-e vagy rossz, haladó-e vagy sem, nemzeti-e vagy kozmopolita egy mű.

Az irodalom sematizálási módszerei között kiemelkedő szerepet játszik az, amelyik a szerzői kánon kialakítását helyezi előtérbe. Ki a jó író – ki nem? Kit szeressünk, olvassunk – kit ne? Kinek adjunk díjat – kinek ne? Így köszönnek vissza a hagyományosan rosszul rögzült szembeállító gondolkodás reflexei. Hirtelen háttérbe szorulnak az ezekhez szorosan kötődő egyéb kérdések, például miért kell azon töprengenem, hogy melyik író a jobb író? Mi késztet a választásra, ahelyett, hogy egységben próbáljam meglátni az irodalmat? Miért kell választó kérdést feltennem, ahelyett, hogy összegyűjteném azokat a szempontokat, amelyek alapján épülök bármiféle irodalom olvasásából, ha az a fontos, hogy én legyek több az olvasás eredményeképpen?

Az alkotói kánonok legnagyobb problémája – bizonyos szempontból előnye –, hogy nagyon könnyen cserélhetők az elemei. Bármikor az élre állítható valaki, helycseréket is egyszerűen megvalósíthatunk, egyetlen kézmozdulattal kijelölhetünk első-, másod- és harmadvonalat, s ezeket át is csoportosíthatjuk. S ha már megrögzült a rendszer, teljesen fölösleges azon vitatkozni, hogy ki áll az élén, ki az a három, négy, öt, tizenöt, húsz alkotó, aki vezeti a sort, sokkal egyszerűbb úgy az aktuális kívánalmakhoz igazítani, hogy egy adott pozícióban lévő személyt lecserélünk. Ehhez például gondolkodni sem kell.

Az alkotói kánon változtatgatásainál fontosabb lenne az értelmezési kánont újraformálni. Azt a belső kíváncsiságot, amellyel az irodalmi művekhez fordulunk. A felbukkanó kérdéseket, amikor belelapozunk egy verseskötetbe vagy elmélyedünk egy regényben. Amikor bármely irodalmi alkotásból elvesszük azt, ami számunkra fontos. A művekből elsődlegesen nem válaszokat, hanem kérdéseket kellene kinyernünk: miért vált fontossá nekem ez a probléma, amelyikről a szerző írt? Miért vált olyan ellenszenvessé a főszereplő, és miért szerettem meg mégis azt az undok ellenlábasát? Miért nyugtalanított egy verssor, hogy három hétig morzsolgattam magamban a villamoson, buszon, metrón, miközben naponként felejtettem el apróbb s nagyobb feladatokat?

Az értelmezés módjának újraformált kérdéseivel elmozdulhatnánk arról a pontról, hogy jó-e vagy rossz, haladó-e vagy sem, nemzeti-e vagy kozmopolita egy mű. A költemény vagy a regény többnyire önmaga, azaz valamilyen, és mi akarjuk belegyömöszölni egy-egy fiókba, valószínűleg annál erőszakosabban, minél agresszívebbek vagyunk mi magunk. Pedig éppen nem begyömöszölni kéne, hanem kérdéseit szabadon engedni a kalitkákból. Az irodalomnak biztos, hogy nem kell felmutatni azt, hogy mi a „jó” ideológiai alap, sokkal inkább fel kell tenni a kérdést, miért van éppen most szükségünk egy ideológiai alap megszilárdítására. Miért válik bárki számára egy ideo­lógiai alap kérdésessé? Miért bizonytalanodik el? Miért lesz zavarttá, nyugtalanná? Miért kiabál?

Amikor a jó-rossz kiszorítósdi ellentétpár erővonal mentén sűrűsödnek kérdéseink, nem csodálkozhatunk, ha kialakulnak a toplisták, shortlistek, díjazottnévsorok. Egyre nehezebb dolgunk lesz, ha a mi-ők aszimmetrikus ellentétpárt le akarjuk cserélni a mindnyájan gondolati keretére.

A kérdésváltás időszerű lenne, ha nem akarjuk megvárni azt a pontot, amikor a fiatalok számára az irodalom már csak a közösségi oldalakon tett bejegyzéseket jelenti. Amikor nyomtatásban rögzült betűt már nem is látnak, csak az online térben bármikor megváltoztatható, cseppfolyós karakterekkel találkoznak. Amikor egész művek helyett csak idézetgyűjteményeket, pár soros kivonatokat, pár darabos diasorokat használnak.

Az irodalom egyet jelent azzal az idővel, amelyet az olvasásra kell szánni, pontosabban, amelyet magunkra kell szánni. Ha ezt feladjuk, akkor az önmagunkról szóló kérdéseinket adjuk fel, s az már tényleg olyan lesz, mintha rendszerbe állítanánk magunk helyett egy válaszoló robotot.

A döntés mindannyiunké.

A szerző a Kortárs folyóirat főszerkesztője