Mindenféle lelki bajra, szerelmi vagy egyéb bánatra, borúlátásra, csüggedésre, rosszkedvre, tavaszi fáradtságra gyógyírként jó szívvel ajánlom. A Musica Historica régi zenei együttes nemcsak magas színvonalú zenei élményt nyújt közönségének, hanem felüdíti a lelkeket. Öröm és derű sugárzik koncertjeik, felvételeik minden hangjából.
Különösen így volt ez a Müpa Régizene-fesztiválján, melyen az együttes a trubadúrok XI–XII. századi világába, Dél-Franciaországba – ahogy vezetőjük, Csörsz Rumen István fogalmaz, „a középkori szerelmi költészet virágoskertjébe” – kalauzolta el a hallgatóságát. Ebben a régióban született meg ugyanis okszitán (provanszál) nyelven a trubadúrok művészete, akik aztán bejárták a királyi és főúri udvarokat, és sok követőre tettek szert.
Költők voltak, dalnokok és zeneszerzők, lovagok, akik csupán kedvtelésből választották hivatásukat és életmódjukat – többek között Oroszlánszívű Richárd vagy Dante példaképei. Nemes hölgyek feltétlen és hűséges hódolói, akik dicséretükért nem vártak viszonzásképpen semmit a szebbik nemtől. (Vagy titokban mégis?) Nos, a trubadúrok életigenlő szerelmi költészetéből kaphattunk remek ízelítőt a Musica Historica autentikus előadásában, sztárvendégük, egy igazi „mai provence-i trubadúr”, Miquèu Montanaro lenyűgöző improvizációival kiegészítve. S már a koncert címe és frissítőleg hatott: A tavaszidő ékessége.
Montanaro sármos, jópofa figura, rendkívüli muzikalitása és zenei „lazasága” magával ragadó, ezt a Müpában is bizonyította. Jól ismeri őt a magyar közönség, hiszen több mint húsz éve koncertezik hazánkban, ahogy szerte Európában, Afrikában és a Távol-Keleten is. A Keleti Szél nevű, 1990-ben általa alapított magyar formációval is rendszeresen vendége a hazai fesztiváloknak. Sokoldalúsága lenyűgöző, minden létező fúvós hangszert tökéletesen meg tud szólaltatni, szaxofonozik, fuvolázik, furulyázik, dobol, tangóharmonikán és tamburinon is játszik, s emellett persze énekel.

Fotó: Posztos János/Müpa
Most az Üvegterem színpadán rögtönzéseiben különösen briliáns furulyatudását csodálhattuk meg. Egyik kezével dobolt, a másikkal furulyázott… S a trubadúrok zenei világában álmodozva-kalandozva néhány pillanatra szinte úgy érezhettük, már meg is érkeztünk a dzsessz határára, majdnem egy évezreddel később.