Alig hihető, hogy a Csokonai Nemzeti Színház által idén márciusban bemutatott Max Frisch-dráma, a Biedermann és a gyújtogatók nem napjainkban íródott, kortárs darab.
A jólétben elpuhult európai polgár ideológiai önáltatása, az emberségesség önérzethizlaló szem-ellenzője mögé való elbújás mai közéleti miliőnkben olyannyira aktuális téma, hogy a rendezőnek, Szabó K. Istvánnak talán éppen azon kellhetett fáradoznia, hogy ne csússzon át a darab túlságosan az aktualizálhatóság mezejére.
A darab főhőse ugyanis, a dúsgazdag Biedermann úr (Garay Nagy Tamás) befogad a házába egy magát hajléktalannak valló férfit (Herczeg Tamás), akit akkor sem és annak ellenére sem zavar el a házából sem ő, sem a felesége (Oláh Zsuzsa), amikor az már nyilvánvaló merényletre készül ellene (benzineshordókat pakol fel a padlására). Max Frisch szinte a demonstratio ad absurdum eszközével azt mutatja be, mennyire önveszélyes, ha az „én jó ember vagyok, ezért senkiről nem feltételezhetek semmi gonoszat” hozzáállás eluralkodik, s legősibb önvédelmi ösztöneinket is elhallgattatja: Biedermann a bizalom jeléül (!) végül maga ad gyufát a házát felgyújtóknak.
Természetesen maga a darab is tesz az ellen, hogy jelentősége kimerüljön a puszta aktualizálásban. Az 1958-as ősbemutató, mely akkoriban a nácizmus alattomos beszivárgását példázta elsősorban a korabeli nézők számára, állandó történelmi tanulságok hordozója is egyben (noha a darab alcíme: Tandráma, tanulság nélkül). A darab ugyanis szürreálisba fordul, s a polgári lakás leégése után egyszerre magává a pokollá válik.
A rendezésnek és a színészeknek talán éppen a darabnak ez a szürreálisba váltása okoz legnagyobb kihívást. Az apokalipszisre a Feuerleiter (Kéringer László) folytonos bizarr jelenléte készíti fel a nézőt, aki a drámai kórus szövegét izzó színpadi jelenléttel, a darab zeneszerzője, Ovidiu Iloc által megkomponált, a feszültséget remekül fokozó diszharmonikus dallamokban adja elő. Mégis: a közönség érezhetően nehezen követi a hirtelen váltást, s a zárlattal nehezen tud mit kezdeni – nem csoda, hiszen nem lekerekített történettel van dolgunk, a tragédiának valóban nem lesz tanulsága és szinte következménye sem: a történelem kereke forog ugyanúgy tovább, s ahogy Max Frisch a darab nyitva hagyásával előrejelzi: minden ugyanígy meg fog történni még akárhányszor.
