Hamu? Az milyen?

A hosszú időn keresztül hétköznapi tudások napjainkban vesznek el, alighanem végérvényesen, és velük együtt tűnik el a gazdag metaforikus tartalom is,.

Csak keveset változtak az emberi élet keretei az elmúlt négyezer évben. A gazdálkodás, a növénytermesztés és állattartás csaknem mindenki számára érthető és „létközeli” tevékenység volt, akárcsak a kézművesség és a rengeteg ház körüli munka. A nád, zsindely vagy cserép megigazítása a tetőn, a döngölt padló fellocsolása a szobában vagy a kemence tapasztása sárral a konyhán. Az emberek tudták, milyen a gabona, hogyan lehet megőrölni, tésztává gyúrni, kelesztve vagy kelesztetlenül kisütni a lisztet. Ismerték a méhviaszt és a magvakból préselt olajat és azt is, mit kell tenni ahhoz, hogy világító eszközzé alakuljanak, kanóccal ellátva, lámpásba öntve. Tudták a titkát a borkészítésnek, tisztában voltak vele, hogyan válik a szőlő kipréselt levéből nemes és mámorító ital.

Ezek a hosszú időn keresztül hétköznapi tudások napjainkban vesznek el, alighanem végérvényesen, és velük együtt tűnik el a gazdag, önmagán túlmutató jelentéskör, metaforikus tartalom is, amely a létezés legtágabb összefüggéseibe kapcsolta a mindennapok közönséges világát.

Egy havas, csúszós januári napon falusi kisgyerekkel beszélgettem. Hét-nyolc éves lehetett, kisiskolás volt. Eleinte szórakoztatónak találta, hogy a lába akarata ellenére kicsúszik alóla a jeges úton. Aztán egy-egy fájdalmasabb esés után bosszankodni kezdett. „Miért nem szórtok ki hamut?” – kérdeztem. Értetlenül nézett rám. „Hamu? Az milyen?”

Lehet, hogy csak figyelmetlen volt, el-elvesztett egyensúlyára össz­pontosított, lehet, hogy rosszul értette, amit mondtam, én azonban inkább azt gyanítom, hogy ez a kisiskolás a vidéki élet ellenére még sohasem találkozott hamuval. Otthon és az iskolában gázzal fűtenek, az udvaron tilos avart égetni, a szülei nem dohányoznak. Talán még nem látott lobogó tüzet, nem hallotta az ágak ropogását, nem érezte a parázsló hasábok melegét, s nem tapintotta meg a hamu végtelenül finom matériáját.

Szerényi Gábor rajza

Az emberiség számára meghatározó régi-régi szövegek legegyszerűbb megértéséhez is – hiába volt ismeretük folyamatos és meghatározó a történelemben – egyre több magyarázatra van szükség. Hát még azokhoz, amelyek hosszabb-rövidebb időre feledésbe is merültek. A hamut nem ismerő kisfiú számára nemcsak azt kell majd tisztázni felsős koráig, hogy a Halotti beszédben a „isa, por ës homou vogymuk” mit jelent, nemcsak a XII. század óta bekövetkezett szabályos és különleges nyelvi változásokat, szavaink hangalakjának és jelentéstartalmának alakulásait kell bemutatni, hanem – ha addig nem tapasztalja meg – azt is, hogy mi is az a hamu. Hogyan, miből lesz, milyen az illata és a tapintása, hogyan viselkedik, ha ráfújunk, miként tűnik el egy szempillantás alatt.

Meg kell neki mutatni, miért vagyunk bizony por és hamu. Száz évvel ezelőtt a Szentírás-kiadásokban nemigen szorult magyarázatra, hogy az Ószövetségben miért ülnek hamuban a sorscsapásoktól sújtott szenvedők, miért szórtak fejükre hamut bánat és gyász idején az emberek. Pedig ezek a szokások nem jellemezték a keresztények életét, de a hamu gazdag metaforikus tartalma érthető volt mindenki számára. Akárcsak a homlokra rajzolt hamvazószerdai kereszt.

A korai kereszténységben a tisztulni vágyó nyilvános bűnösöket szórták meg hamuval és hintették meg keresztvízzel, mielőtt nagyböjt idejére vezeklésképp elhagyták a keresztény közösséget. Aztán az első ezredforduló táján elterjedt, hogy az előző évi virágvasárnapi barkák elhamvasztott rügyeiből lett és megáldott hamut szórták a bűnösökre. Majd úgy hatszáz évvel ezelőtt már nemcsak a nyilvános bűnösök, hanem minden keresztény fejére hamut hintettek a nagyböjt elején. Mert mindenki bűnös. És hintenek ma is, hogy emlékezzünk: porból vagyunk, és porrá leszünk.