Végvári vitézlét

Otthagyhatta volna Bata János ezt a vidéket ifjúkorában, diplomája, tudása megvolt hozzá. De minden félelme ellenére úgy érezte, ez a táj számára nem mártírsorsot tartogat.

Megismerkedtem Bata ­Jánossal, a folyóiratnak Horgoson élő, keményfából faragott, nagy tudású, teológiai és filozófiai műveltségű német szakos tanár, műfordító, esszéista, az irodalmi életben tájékozott főszerkesztőjével. Amikor közölte Illyés Gyula Ostromnaplójáról írott méltatásomat, olvasmányul elküldte két korábbi Illyés-cikkét.

A magyar irodalom nagy öregjének a magyarságot féltő írásait védte, kimutatva a támadások hazugságait. Becsültem határozott hangját, a két tanulmányt bemutattam és hazai újraközléshez segítettem. Beszélgetéseinkben és lapja vonalvezetésében a magyarság védése, keresztény elkötelezettsége a kommunista nézetek veszélyeinek hangsúlyozásával párosul.

Bárha otthonossá váltam a folyóiratban, barátságunk ellenére egy meglepetés még várt rám. A legújabb Aracs-számmal egybecsomagolva vékony, alaposan megszűrt válogatott verskötete is érkezett. Amikor pedig olvasni kezdtem, rájöttem, hogy a műfordító, esszéista és szerkesztő mellé minden fenntartás nélkül odaírhatom: költő. Aki az Aracs-létet hiteles versekben képes megformálni.

Bata János költői megszólalásával megtalálja a hangoltságot, amellyel érzékeltetni lehet az elcsatolt „részek” magyarságának más módon kimondhatatlan veszélyeztetettségét. A régebbi meg a délszláv háború idején megújuló népirtásos világot ezek nélkül a versek nélkül átérezni nem lehet. Pedig egyetlen szó sem utal bennük történelemre, politikára.

E versek belső monológjaiban a költő bemutat egy minden hangra-képre-mozdulatra összeránduló embert, aki szimplán csak fél és félt. Versei egyszerre sugározzák a létezés szépségét, az emberi munkálkodás isteni eredetét és az állandóan környező veszélyeket, amelyek egy megkopott táj képzetében megidézik a mártírembert és pusztulásnak kitett környezetét.

Pedig amikor Bata ezt a költői világot kialakította, még nem is jelent meg kifosztóan legközelebbi szomszédságában az újabb, egész kontinensnyi tájat, Európát fenyegető emberáradat. De errefelé így jár az ember, ha versbe kerül, ezzel a kísérteties tanulsággal szolgál, ha a Kárpát-medencét nem rendeltetésszerűen lakják. És ezt a költészetté vált félelmet sugallják a kötetbe gyűjtött fényképek, melyeket maga a költő készít versei mellé. Ebben a tájban csak a végvári vitéz nem félhet, akit verssé mintáz emlékezetesen, és akire a hasonló „részekről” származó Iancu Laura utal a kötet bevezetésében.

Otthagyhatta volna Bata János ezt a vidéket ifjúkorában, diplomája, tudása megvolt hozzá. De minden félelme ellenére úgy érezte, ez a táj számára nem mártírsorsot tartogat. Inkább hivatást és megvalósuló családi kört. Legyen elég az embereket pusztító változások, az egymást követő politikák kártevéseiből. A költő a „megkopott táj”-ban a végvári vitézlétre, a társra találó szerelemre, a keresztény emberszeretetre hangolja versét. Varázsol: a fagy felenged a versbe szőtt emberséges szavaktól. „Lehetnek-e még pihentető / éjjelek, vagy lidérces / álmaink látomásai gyötörnek / bennünket / immáron örökkön-örökké?” Szenvedve teszi fel a költő a kérdést Horgoson, 1989. VII. 11. dátummal, de ma is hiteles kétségbeeséssel és reménykedéssel.

(Bata János: Megkopott táj. Válogatott versek 1983–2018. Aracs Könyvek, Aracs Alapítvány, Horgos, 2018, 131 oldal. Ármegjelölés nélkül)