Végvári vitézlét

Otthagyhatta volna Bata János ezt a vidéket ifjúkorában, diplomája, tudása megvolt hozzá. De minden félelme ellenére úgy érezte, ez a táj számára nem mártírsorsot tartogat.

Minek a szimbóluma mai határainktól alig pár kilométerre, falu nélkül, lakosok gyűrűjét nélkülözve, végeláthatatlan, „megkopott táj” kellős közepén egy valaha csodálatos, középkori templomóriás romjaiban is fenséges kisugárzású csontváza? Létével beszél békéről és háborúról, a Himnuszunkban is megidézett vészekről, újra meg újra elkövetkező népirtásokról. Aracs romtemplomáról beszélek, amelyet elkötelezett magyarok választottak a 2001. augusztus 20-a óta megjelenő rangos folyóiratuk névadójává.

Hivatás és szenvedély szülte: idegen országban a magyar nemzeti lét tragikusan gyászos jeleneteit felkutatni, megkopottan megmaradt műemlékeinket dokumentálni, a vészek ellenében születő irodalomnak otthont adni. Az Aracs egyik legrangosabb és legszebb kivitelezésű folyóiratunk a maga évente négyszeri, egy-egy nemzeti ünnepünkre, illetve a nemzeti összetartozás napjára (március 15., június 4., augusztus 20., október 23.) időzített megjelenésével. Mindig nagy izgalommal veszem kézbe, mert sok írása olyan történelmi eseményeket mutat be, amelyekről korábban ott, de itthon sem lehetett beszélni.

Személy szerint hogyan figyeltem fel az Aracsra? Mondhatnám: kalandos úton. De inkább azt hangsúlyozom: ahogy a Kárpát-medencében az írástudók összekapcsolódhattak. Példázatként mesélem el ismerkedésünk hátterét. A prágai tavasz idején a miskolci Napjaink szerkesztőit megkereste ifjú szerelme társaságában Monoszlóy M. Dezső, a pozsonyi irodalom egyik vezető személyisége, aki a szovjet és csatlós országi bevonulást követően Belgrádban kapott menedéket, majd Bécsben telepedett le, a Szabad Európa Rádióban álnéven írogatott, méltatta például Szabó Lőrinc-monográfiámat. Egyszer csak egy névtelen levélben teljes címét eljuttatta hozzám valaki. Felhívtam. Honnan tudod, hogy én írtam? – kérdezte ijedten, Pozsonyban maradt régebbi családját féltette.

Később nagy lakása Bécs belvárosában a magyar írók találkozási helye lett. Egyszer Czine Mihályt találtam nála, amikor meglátogattam. Itthon a délvidéki magyar írók Tóth-kocsmájában összeismertetett Hornyik Miklóssal, akinek Ottlik Gézát bemutató könyvét korábban klasszikus prózaírónk maga adta nekem, saját dedikációjával. Ővele aztán a házban, ahol évtizedek óta élünk, találkoztam újra, kiderült, barátja a felettünk lakó szerb konzulnak. Szomorú esemény hozott össze a folyóirattal: Hornyik Miklós korai halála alkalmából emlékszámot szerveztek, ebbe kértek írást tőlem. Ezt követően időnként egy-egy cikkemet kérték újabb közlésre.

Megismerkedtem Bata ­Jánossal, a folyóiratnak Horgoson élő, keményfából faragott, nagy tudású, teológiai és filozófiai műveltségű német szakos tanár, műfordító, esszéista, az irodalmi életben tájékozott főszerkesztőjével. Amikor közölte Illyés Gyula Ostromnaplójáról írott méltatásomat, olvasmányul elküldte két korábbi Illyés-cikkét.

A magyar irodalom nagy öregjének a magyarságot féltő írásait védte, kimutatva a támadások hazugságait. Becsültem határozott hangját, a két tanulmányt bemutattam és hazai újraközléshez segítettem. Beszélgetéseinkben és lapja vonalvezetésében a magyarság védése, keresztény elkötelezettsége a kommunista nézetek veszélyeinek hangsúlyozásával párosul.

Bárha otthonossá váltam a folyóiratban, barátságunk ellenére egy meglepetés még várt rám. A legújabb Aracs-számmal egybecsomagolva vékony, alaposan megszűrt válogatott verskötete is érkezett. Amikor pedig olvasni kezdtem, rájöttem, hogy a műfordító, esszéista és szerkesztő mellé minden fenntartás nélkül odaírhatom: költő. Aki az Aracs-létet hiteles versekben képes megformálni.

Bata János költői megszólalásával megtalálja a hangoltságot, amellyel érzékeltetni lehet az elcsatolt „részek” magyarságának más módon kimondhatatlan veszélyeztetettségét. A régebbi meg a délszláv háború idején megújuló népirtásos világot ezek nélkül a versek nélkül átérezni nem lehet. Pedig egyetlen szó sem utal bennük történelemre, politikára.

E versek belső monológjaiban a költő bemutat egy minden hangra-képre-mozdulatra összeránduló embert, aki szimplán csak fél és félt. Versei egyszerre sugározzák a létezés szépségét, az emberi munkálkodás isteni eredetét és az állandóan környező veszélyeket, amelyek egy megkopott táj képzetében megidézik a mártírembert és pusztulásnak kitett környezetét.

Pedig amikor Bata ezt a költői világot kialakította, még nem is jelent meg kifosztóan legközelebbi szomszédságában az újabb, egész kontinensnyi tájat, Európát fenyegető emberáradat. De errefelé így jár az ember, ha versbe kerül, ezzel a kísérteties tanulsággal szolgál, ha a Kárpát-medencét nem rendeltetésszerűen lakják. És ezt a költészetté vált félelmet sugallják a kötetbe gyűjtött fényképek, melyeket maga a költő készít versei mellé. Ebben a tájban csak a végvári vitéz nem félhet, akit verssé mintáz emlékezetesen, és akire a hasonló „részekről” származó Iancu Laura utal a kötet bevezetésében.

Otthagyhatta volna Bata János ezt a vidéket ifjúkorában, diplomája, tudása megvolt hozzá. De minden félelme ellenére úgy érezte, ez a táj számára nem mártírsorsot tartogat. Inkább hivatást és megvalósuló családi kört. Legyen elég az embereket pusztító változások, az egymást követő politikák kártevéseiből. A költő a „megkopott táj”-ban a végvári vitézlétre, a társra találó szerelemre, a keresztény emberszeretetre hangolja versét. Varázsol: a fagy felenged a versbe szőtt emberséges szavaktól. „Lehetnek-e még pihentető / éjjelek, vagy lidérces / álmaink látomásai gyötörnek / bennünket / immáron örökkön-örökké?” Szenvedve teszi fel a költő a kérdést Horgoson, 1989. VII. 11. dátummal, de ma is hiteles kétségbeeséssel és reménykedéssel.

(Bata János: Megkopott táj. Válogatott versek 1983–2018. Aracs Könyvek, Aracs Alapítvány, Horgos, 2018, 131 oldal. Ármegjelölés nélkül)