Este Késmárkon

Krúdy ismerte a csúcsokat. Az a Jégvölgyi-, az a Szalóki-, az a Gerlachfalvi-, az a Lomnici-csúcs, magyarázta a távoli csúcsok felé.

Fotó: Havran Zoltán

Kiszálltunk Poprád-Felkán a vonatból és míg a tátrai villamos indulására vártunk, beültünk a vasúti restaurációba egy krigli sör mellé. Napos reggel volt, a pályaudvarról tisztán látszott a Magas-Tátra kéklő hegygerince. Krúdy ismerte a csúcsokat. Az a Jégvölgyi-, az a Szalóki-, az a Gerlachfalvi-, az a Lomnici-csúcs, magyarázta és óriási lusta kezének roppant mutatóujját fölemelte a távoli csúcsok felé. Körülöttünk a nyaralni tóduló úri közönség csicsergett. Persze, csupa pesti. Hegyvidéki túristának öltözött, síkföldi kereskedők, szvetterben és cvikkerrel az orrukon. Kni­ckerbokerek, börberik, szíjon lógó Kodakok, elegáns útikosztűmben hangos nők. Zsivajgó gyerekek és egész fürtökben fiatal lányok, akik akkoriban kezdték el soványra tenyészteni magukat. Krúdynak egyre jobban nem tetszett ez az egyveleg. A kezefejével megtörülte habos bajuszát, a roppant hegygerinc lábánál elterülő, ködös tájék felé intett és a honvágy melegével mondta:

– Arra van Késmárk.

Ez az ő édes vidéke volt, amerre a vörös postakocsi utazott az ősz pasztellszín hangulatában, csendesen álmodó kisvárosok macskakövein. Addig kínzott, amíg fiákért fogadtunk és elindultunk Késmárkra.

– A Grand Hotel nem fut el – magyarázta egy kicsit ellenséges gúnnyal, dörmögő basszusán Krúdy – holnap is el tudunk oda jutni.

Nem bántam meg a kirándulást. A bükk magasságköréből a fenyvesek régiójába jutottunk. Gyönyörű erdei utakon ment a fiáker. És maga Késmárk is, mint a tündérregében, úgy bontakozott ki, meghatóan kicsiny arányaival, finom fatemplomával, a tiszta, kis zipser házak között.

– Na, végre, itt a fogadó! – szólalt meg Krúdy Késmárk főutcáján. – Telepedjünk meg egy órácskára.

Behajtottunk a Freier-vendéglő udvarára. A kocsis kifogott, zabos-tarisznyát akasztott a lovai fejére. Mi pedig bementünk a ragyogóan tiszta, kis étkezőhelyiségbe, amelynek falait a versengő sörgyárak színes reklámjai ékesítették. Ringlit rendeltünk, sört, zónapörköltet. Krúdy rettenetesen értette a liturgiáját az ilyen vendéglői tartózkodásnak. Már abban is szakértelem volt, ahogy a sóskiflijét eltörte.

Élvezte, hogy annyira ismer itt mindent. Tudta, hogy a békésen söröző vendégek kik, micsodák? Melyik tanító, melyik kereskedő, melyik hivatalnok a városnál, a teljesen egyforma emberek közül. Úgy dicsekedett vele, hogy milyen jó a pörkölt, milyen friss a sör, milyen kövér a vendéglősné, milyen tiszta a pincérlány, mintha az övé lenne az egész fogadó. Nagyon szerettem Krúdyt. Szerettem hallgatni mély hangjának dörmögését. De néhány óra mulva mégis őrületesen eluntam magam, hiszen nem való volt az én ritmusomnak ez a hely. Pedig ott maradtunk egészen estig, sőt éjszakára is. Krúdy zseniálisan tudta húzni az időt. Tízóraival, ebéddel. Kizaklatta lustaságából a szőke pincérlányt. A tekintetével odavonzotta asztalunkhoz a kövér vendéglősnét, sőt magát a gazdát, Freier urat. Németül beszélt velük, holott nem tudott németül. Bólogatott, hallgatott. Nehéz szemének pillantásával kigombolta a szelid pincérlány nyakán a blúzt, aki elpirulva, reszkető kézzel tette elé a kriglit. Odaragadtunk. Sör sörre jött. A múlni nem akaró délután ólmos csöndjében végre is kitörtem:

– Drága, jó Gyula bácsi! Menjünk már innen a frászba, hisz meg kell itt őrülni az unalomtól!

Krúdy lassan, a sörtől való kábulat súlyosságával fordította rám tekintetét. Csöndesen mondta:

– Hallgass! Nem hallod, milyen szépen zümmögnek a legyek az ablaküvegen?

Beesteledett. Megvacsoráztunk. Krúdy átfordult a sörről borra. Tíz óra körül váratlanul fölállt. Fogta a botját:

– Na, gyerünk! Elég sötét van már hozzá, hogy lányok után nézhessünk odakint! Csakugyan sötét volt. Tíz óra. Hadivilágítás a városon. Sehol egy lélek, sehol egy világos ablak. Végre egy pislogó gázlámpa alatt megláttuk a rendőr árnyékát. Krúdy odament hozzá és olyat kérdezett tőle, hogy a jámbor öreg rendőr kitátotta a száját bámulatában. Mit cifrázzam? Ne ijedjen meg a nyájas olvasó, csupa erkölcsös dolog fog kijönni belőle. Krúdy azt kérdezte a rendőrtől, népies nyelvén nevezve a szót, hogy merre van Késmárkon az örömtanya?

(Hunyady Sándor: Családi album, 1934)