Mérföldkövek

Sokszor éjfélig levelezünk az egykori gyerekeimmel. Nézem a kiposztolt képeiket, az idegenül is ismerős vonásokat. Emlékszem, neki is Rákóczi Ferenc volt az apja, neki is, neki is.

FACEBOOK/ Fotó: Valentin Flauraud Forrás: Reuters

A Facebookon sorra jelölnek be a régi, nevelőotthonos gyerekeim. Nem mindegyiket ismerném meg, némelyikük tényleg sokat változott. Megkérdezem őket, mi történt velük, hogy vannak. Sokukból valósággal kiszakad a válasz, öntik rám az életük történeteit mellébeszélés nélkül. Mintha nem is telt volna el majdnem két évtized, és még mindig a nevelőtanáruk lennék, aki esténként mellényt köt nekik, miközben az élet nagy dolgairól beszélgetnek. Ma már családos emberek, szülők maguk is. Vannak, akiknek kisiklott az életük, és a gyerekeik ugyanúgy gondozásba kerültek, ahogyan annak idején velük is történt. Mások megerősödtek, és a saját lábukra álltak. Akad közöttük egyedülálló anyuka, aki példás odaadással neveli három gyermekét. Van, aki csak az általános iskola második osztályáig jutott, akkor bukott ki, amikor eljöttem az otthonból. Ma hatgyermekes apuka, aki odafigyel arra, hogy a lányai ne hanyagolják el a tanulást, egyikük hamarosan érettségizik.

Sokszor éjfélig levelezünk az egykori gyerekeimmel. Nézem a kiposztolt képeiket, az idegenül is ismerős vonásokat. Emlékszem, neki is Rákóczi Ferenc volt az apja, neki is, neki is, legalábbis az osztálynaplóba így volt beírva. Akkor dőlt el a sorsom, amikor ezt megláttam. Harmadikos főiskolás voltam, hathetes gyakorlatra jelentkeztem az iskolába. Az igazgató kinézte belőlem, hogy nem fogok megijedni, ha a hírhedt C osztályba tesz be engem hospitálni, a nehéz esetként számontartott roma gyerekekhez. Mondtam, nem lesz itt semmi baj, ugyanolyanok ők is, mint a többi gyerek.

Az első napon csak ültem az órákon. A másodikon a tanítónő ideadta a naplót, hogy lapozzam végig, mit hová kell beírni. Rácsodálkoztam, hogy az egyik gyerekhez az volt beírva: apja neve: Rákóczi Ferenc. De hát nem is Rákóczi a neve! Persze, nemcsak az apa neve lehet, hanem a gondviselőé is. Lapozok, a második apja is Rákóczi Ferenc. A harmadiké is. Majdnem mindegyiké. Furcsán éreztem magam, valami nem stimmelt. Akkor megláttam még két betűt odabiggyesztve az egyik névhez: N. O. Rákóczi Ferenc Nevelőotthon. Hát ezek itt mind állami gondozott gyerekek. Ezt eddig nem mondta senki. Felzaklatott a gondolat, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs se apjuk, se anyjuk. Persze lehet, hogy léteznek valahol, csak éppen a gyerek életében nincsenek jelen. Mintha az egész osztály árva lenne. Átjárt egy nehezen megfogalmazható érzés: nekem ezekkel a gyerekekkel kezdeni kell valamit.

Amikor véget ért a gyakorlat, az igazgató megkérdezte, ugye diplomaosztó után jövök vissza tanítani. Azt feleltem, nekem ez nem elég, a nevelőotthonba megyek majd. Minden ismerősöm úgy nézett rám, mintha megkattantam volna. Tudod te, mivel jár ez? Persze olyanok kérdezték, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy valójában mivel jár. Este ott lenni a gyerekek között, a nagy, húszágyas hálóban mesét mondani azoknak, akiknek addig senki nem mesélt, reggel segíteni a névtelen, szorongásaikkal küzdő, bepisilős gyerekeknek lehúzni a foltos ágyneműt, lehetőleg úgy, hogy ne érezzék magukat még jobban megalázva. Minél többet voltam velük, annál jobban kötődtünk egymáshoz.

Két év után az igazgató azt mondta, megszűnnek a több száz fős, nagy intézmények, a gyerekeket tízesével lakóotthonokba költöztetik, az enyém lesz az első, kísérleti csoport. Döntsem el, a fiúkat vagy a lányokat akarom-e tovább vinni! Az egyik szolgálati lakást alakították át, tizenketten költöztünk be: tíz fiú, egy gondozónő és én. Két- és háromágyas szobák voltak, a gyerekek egész nap ide-oda jártak a lakásban, este összebújtak az egyik szobában. Furcsa érzés volt, hogy ketten maradnak egy szobában, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Mondtam, semmi baj, aludjanak együtt az első időben, majd megszokjuk a külön szobát. Ahogyan megszokjuk a szekrényeket és a hűtőt is. Az otthonban egyiküknek sem volt személyes élettere az ágyán kívül, a megmaradt kaját mindegyikük a párna alá dugta el, ahogyan a ceruzáját és az új pulóverét is. Az volt az övék, amit oda rejtettek. Még fél év múlva is arról beszélgettünk, hogy a ruhát a szekrénybe tesszük, az a hely a tiéd, senki nem fogja elvenni. Az egyik fiúról sokat meséltem otthon, anyukám kíváncsi lett rá, egyszer meghívta magukhoz. Azután hazavitte minden hétvégén. Mesélte, hogy a gyerek ágyba viszi a vacsora maradékát, hiába magyarázzák, hogy reggelihez is lesz friss kenyér. Mondtam, hogy egyszer majd leszokik róla, nem kell sürgetni, van idő.

Hát ebben az egyben nem volt igazam. Nem sokkal később férjhez mentem, anyuka lettem magam is. Amikor elköszöntem a gyerekektől, azt gondoltam, csak néhány hónapra válok el tőlük, hamarosan visszajövök. De úgy alakult, hogy három évig otthon kellett maradnom a saját fiammal. Addigra minden más lett, a régi gyerekeim többsége sem volt már együtt. Elköszöntem az otthonból, és kerestem egy iskolát magamnak, ahol egyszerűen csak tanítani kell.

Most pedig, ennyi idő után sorra találnak meg a régi gyerekek. Az egyik fiatalasszony azt írta: a legnagyobb lánya 16 évesen teherbe esett, hamarosan nagymama lesz. Azzal folytatta: mindig olyan voltam neki, mintha az anyukája lennék. És ha én a fogadott anyukája vagyok, akkor az ő lánya az én unokám, a most megfogant kisbaba pedig a dédunokám. Gondolkoztam egy kicsit, mit válaszoljak erre, azután azt írtam: akár így is alakulhatott volna, de az élet másként hozta. De érdekes a gondolat, hogy akár az enyém lehetett volna a világ legnagyobb családja.